Műhelytitkok

Teljesen véletlenül épp azt a budapesti romkocsmát választottuk beszélgetésünk helyszínéül, mint ahová főhősei ültek be sörözni, első regényében. A fülledt melegben és a zilált sürgés-forgásban nehezen oldódtunk fel, holott korábban már volt egy igazi nagy beszélgetésünk egymással. Néhány perc múlva azonban - nem tudni, hogy a citromos sörtől vagy más egyébtől - de megtört a jég. Megtudtam, hogy álmában ír, de ha épp ébren van, akkor Massive Attack-re, hogy számára az Eső maga mágikus-realisztikus, és hogy nagyon régen vágyott már arra, hogy leírja: "Csillagközi Háború" - Miklya Anna írónővel beszélgettem.

Két éve – épp ilyenkor – a Könyvhétre jelent meg az Eloldozás című kisregényed, amit nem sokkal később A hivatásos követett és az idei Könyvhéten debütál az Eső. Nagyon fiatalon kezdtél el írni, honnan ered a szorgalom, és honnan jön az írni való?                        

Ezt a kérdést mindig felteszik nekem és az az érzésem, hogy egyre gyakrabban elő fog jönni, mert az igazság tényleg az, hogy rettentő gyorsan írok, amihez nyilván annak van köze, hogy gyorsan is olvasok. Amikor az ember a saját szövegén dolgozik, a munka egyik fontos alapja, hogy folyton visszaolvassa, amit írt. Megfigyeltem, hogy nálam a korrektúra nem vesz el sok időt, egy délelőtt alatt akár háromszor is átnézem az addig leírt szöveget. Javítgatom, kozmetikázom, húzok. A szorgalom pedig magától értetődő, ösztönös részem, ha az írásról van szó. A szüleim mindketten alkotó emberek, világéletemben azt láttam, azt éltem meg, hogy az írás egy „közlekedőnyelv” közöttünk, teljesen egyértelmű, hogy velünk van. Az írás mindig is épp olyan természetes része volt az életemnek, mint az olvasás, sosem volt kérdés, hogy ezt most csinálnom kell-e vagy sem. Írnivalóm folyamatosan van, kisebb kartotékrendszer van a fejemben a várakozó történetekből, amik még nem születtek meg, hanem egyelőre csak formálódnak.

Mégis mióta írsz irodalmi szövegeket?

Általános iskola második osztályától már nyertem különböző meseíró versenyeket. Kamaszkoromban aztán jöttek a versek és a novellák. A sárvári versenyeken próza és verskategóriában is indultam, és a prózában valahogy mindig sikeresebb voltam.

Adott valamit a versenyzés?

Egyvalamit mindenképp. Amikor a gimnázium után felkerültem Pestre, döbbenten tapasztaltam, hogy eltűntek a korcsoportok, nem számítanak az addigi eredmények, a nulláról indulok, és mindenkivel „versenyeznem kell”. Amibe úgy éreztem, tényleg mindenki beletartozott. Ez olyannyira lelombozott, hogy  jó darabig nem írtam prózát, mert amikor írtam egy-egy novellát egyszerűen nem tartottam őket elég jónak. Úgy éreztem, kevesek, nincs mondanivalójuk. Eléggé elkeseredtem akkor.

Mihez kezdtél?

Megmutattam pár embernek a szövegeimet, például Bartis Attilának, aki disztingváltan jelezte, hogy ezek a szövegek csapnivalóak. De már akkor bennem volt, hogy ezt nem szabad mellre szívni. Az ember egy csomó visszautasítást kap, persze amikor alapból nincs jó napod, sokkal rosszabbul esik, mint egyébként, de én azt gondolom, hogy az írással kapcsolatban az egyik legfontosabb szabály: megérteni, hogy a kritika soha nem azért kritika, mert eleve rossz, amit csinálsz. Nem lehet mindenkinek megfelelni. És ebbe beletartozik az is, hogy aki kritizál, az nem azért teszi, mert hülye, hanem ha találtak belekötni valót a szövegeimben, akkor azzal nekem kötelességem foglalkozni. A kritika, legyen az bármilyen, előbb-utóbb csak a javára válik az alkotónak.

Írás közben ez benned van? ..Mármint az érzés, hogy milyen visszajelzéseket kapsz majd?

Hogyne! Ezért olyan borzasztó nehéz ez az egész, mert nem tudod, ki veszi a kezébe majd a könyved. De olyat meg nem lehet, hogy csak azok olvassák, akiknek tetszik… mondjuk, annak nem is lenne semmi értelme.

Hogy jut el egy húsz éves lány oda, hogy ír egy olyan „kész” regényt, mint az Eloldozás?

Amikor az a történet megszületett bennem, az egy csodás felismerés volt. Az volt bennem nagyon erősen, hogy ezt én meg fogom csinálni, és meg is tudom csinálni. Ez nem valami túlzó önbizalom-dolog volt, hanem egy egyszerű rádöbbenés, hogy vannak szárnyaim, és tudok velük repülni. Ennyi.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy az a történet a felnőtté válásról, és valahol rólad szól. Mivel a történet és a főhős karaktere nagyon direkt és erős, önkéntelenül felmerül az olvasóban a kérdés: Személyes élményeken alapul?

Semmilyen személyes közöm nincs a történethez, nem ilyenek a szüleim, nincs Ádám, nincs Csicsi, se Janka, de talán épp ezért élnek bennem most is olyan elevenen a karakterek. Olyanok, mintha élnének, mintha ismerném őket. Velem általában az történik – bármilyen furán hangzik is – hogy megkapom készen, egy komplett csomagban ezeket a történeteket. Vagy ha nem is készen – mert elég sokat dolgozom a szövegek szerkezetén – de félkészen. Egyszerűen megérkezik a történet, és utána kezdődik a munka.

Ami Nálad hogyan néz ki?

Először meg kell találni az egész történet ívét, hogy mi az, amit a „csomagból” le kell írni és mi az, amit nem. Amikor elkezdem, én lehet, hogy tudom a részleteket, de az olvasót nem kell mindennel terhelni.Át kell gondolnom, hogyan fogom az apró részleteket felépíteni, az olvasó felé úgy lekommunikálni, hogy ők úgy értsék, azt lássák, amit én. Az Eloldozásnál az építkezés úgy kezdődött, hogy ültem a 61-es villamoson, eszembe jutott az első mondat, és a következő pillanatban már tudtam mi a teljes történet, de úgy mindenestül, tényleg. Nagyon valószínűnek tartom, hogy félálomban írok, mert úgy dolgozom napközben is, hogy mondjuk négy órát írok, egy órát alszom, és ébredés után jönnek, hömpölyögnek a mondatok, gördülékenyen megy az írás. Amikor durva napok vannak, és nagy a hajtás, akkor az egész összemosódik: írok, alszom, írok, alszom és így tovább..Az íróknak szerintem van a fejükben egy külön szobájuk, ahonnan néha csak úgy váratlanul kilökődik egy-egy sztori. Az előkészítő munka mindig nagyon hosszadalmas, mert milliméterről milliméterre és másodpercről másodpercre mindent ki kell találnom, hogy amikor ez megvan, fejest ugorhassak a történet megírásába. Van olyan, hogy előre teljes részeket megírok, és mintha megtanulnám, memorizálnám ezeket a szövegeket, bennem formálódnak, míg végül összeáll az egész és el lehet kezdeni lejegyezni. Mindhárom regényemet nagyon rövid idő alatt írtam meg, de míg eljutottam a megírásig: az volt hosszú idő.

És technikailag hogy néz ki az íróságod?

Napközben dolgozom szellemi szabadúszóként, Kristóf a kisfiam este nyolckor lefekszik, és általában éjfélig írok, de van, hogy kettőig. Ha pedig nagyon benne vagyok valamiben,  az egész napot szigorúan írással töltöm, ilyenkor elvonulok valahová egyedül. Persze azért előfordul, hogy nem megy, nem működik, ilyenkor kell tartani egy-két nap szünetet, mert az ember mind fizikailag, mind szellemileg elfárad. De ha magát az írás folyamatát vesszük, akkor általában két-három hónap alatt kész vagyok a szövegekkel. Kristóf bölcsődés, éjszaka pedig nem zavarja, ha én még dolgozom. Egy-egy durvább időszakban a baráti kapcsolataim sínylik meg igazán ezt, a családommal mindennap találkozom, Kristóf pedig mindig mellettem van. De amikor hajtás van, húz a szöveg magával, olyan mintha drog lenne, a függője vagyok. Anyukám ilyenkor sokszor elmondja: „Anna ne nézz rám inkább, mert látom a tekintetedben, hogy most sem itt jársz, hanem a szövegben vagy.” Amire még korábban rákaptam, hogy kiválóan tudok zenére írni, mindig változik, hogy épp milyenre. Amikor az Esőt írtam, folyamatosan Massive Attack-et hallgattam, méghozzá a Heligoland című albumot.

Milyen érzés volt az első könyvedet a kezedbe fogni?

Annyira nem hozott lázba, mert addigra már rengeteget publikáltam és családon belül is teljesen természetes volt, hogy időről időre megjelenik egy-egy könyv, így gyakorlatilag az is egy természetes jelenség volt, hogy most én vagyok a soron következő. Ráadásul mire kijött az Eloldozás, én már megírtam A hivatásost. Ez egyébként is így van, hogy mire megjelenik a következő könyvem, már kész vagyok a következő egyel, kettővel. De ez nem véletlen, mert a Jelenkor úgy időzíti, hogy mindig a Könyvhétre jelenjek meg, ami nem is baj, mert ezeknek a történeteknek kell egy kis ülepedés. Mire odáig jutunk, hogy megjelenik, én még jó párszor átmegyek a szövegen, betűről betűre, de ennek ellenére azért benne hagyok olyan hibákat, amiknek szerintem ott kell lenniük. Mindig egyes szám első személyű szövegeket írok, ebből adódóan több a nyers kifejezés, megnyilvánulás a szövegeimben, amiknek úgy érzem, hogy még hibás voltukban is helyük van ott, ahol vannak. Mire megjelennek a könyvek általában egy, illetve háromnegyed évet ülepedtek. Épp megérnek, mire az olvasók elé kerülnek.

Milyen írónak tartod magad, hová tudnád magad sorolni hazai viszonylatban?

Én „történetmesélő” író vagyok. Nem hozok létre bonyolult , intellektuális szövegépítményeket. Lehet, hogy később fogok ilyet csinálni, de most ez érdekel, ez a fajta mesélés. Ezeknek a történeteknek többnyire az a sajátosságuk, hogy mindegyikük nagyon gyomorból szól, nagyon ösztönösek. Nem lehet túl sokáig tétovázni velük, mert akkor pont azok nem lesznek ott bennük, amiket benne akarok hagyni. A lendület, és a direktség. Emlékszem, milyen volt, amikor kitaláltam, hogy megírom az Eloldozást, ezt beharangoztam mindenkinek, és hát nem volt mese, meg kellett csinálni. Kérdezték tőlem egy páran, hogy te akkor most író vagy? És azért annak ellenére, hogy éreztem, meg tudom csinálni, az is bennem volt, hogy ki az a hülye, aki húsz évesen regényt ír?

Féltél valamitől?

Igen, attól, hogy túlzásokba esem, és mindent bele akarok majd írni az első könyvbe. De aztán  elég gyorsan összeállt a kép, így ezzel nem volt később gondom. Azt akartam, hogy a történet, ami majd megszületik, feszes legyen, mint egy húr. Hogy valóban megpendüljön.

A hivatásos című regényed visszhangja elég megosztó volt, elég szélsőséges vélemények születtek róla…

Amikor megjelent az Eloldozás, engem is meglepett mennyire jó visszhangja volt ahhoz képest, hogy hogyan szokták fogadni az első regényeket. Persze voltak negatív kritikák, de összességében jónak tartották. Körülbelül egy év volt, mire lecsengett a körülötte lévő sajtóvisszhang, majd szinte azonnal jött A hivatásos, amiről azt hittem, hogy  jobban fogják „szeretni” a kritikusok, és az olvasók is. A történet egy olyan nőről szól, akinek meghal az édesanyja, és magára marad a tesze-tosza édesapjával és a kishúgával. Miután neki kell a továbbiakban gondoskodnia a családjáról, él egy kínálkozó lehetőséggel és luxusprostituáltnak áll. Amikor azonban a kishúga nagyobb lesz, kiszáll ebből az egészből, és elmegy tanítani egy gimnáziumba, mivel egy egyetemet végzett, intelligens nő. A történet valódi helyszíne ez a gimnázium. Erika, miután tizennyolc éves korától prostituált volt, úgy éli az életét, hogy az érzései köré egy falat von, senkit nem enged magához közel, egy rideg ember. De nem azért mert „tényleg az”, hanem mert rideggé kellett válnia ahhoz, hogy erős maradhasson. A szövegből mindent kivettem, ami a szeretetre, melegségre utal, tudatosan figyeltem arra, hogy ne használja azokat a szavakat, hogy szeretet, szerelem.. Alig vannak benne színek, ez egy szándékosan, rettenetesen sivár szöveg. Megpróbáltam megteremteni azt a belső miliő, amelyben a főhősnő létezik. Azt szerettem volna, hogy az olvasó ebbe a világba  is bele tudjon süllyedni. De  Erika karaktere mögé én odaapplikáltam az ő valóságos énjét is, hogy lássák, szeressék is az emberek. Több kritikus épp a szöveg sivárságát, nyelvezetét és hangulatát, valamint a főhős személyét kritizálta. Tudom, hogy túlzásokba estem azzal a regénnyel, de ez volt a célom. Másoknál éppen ez az, ami nagyon betalált. Olyannyira, hogy páran meg is kérdezték tőlem, hogy én magam voltam-e valaha prostituált. Ez elég mulatságos, de valahol ez azt jelenti, hogy hitelesen adtam vissza azt a világot, ha rólam ezt feltételezik.

A most megjelenő Eső című regényed főszereplője feltűnően hasonlít első regényed elbeszélőjére. Mi ennek az oka?

Az, hogy egyszerűen ilyen emberek vesznek körül. Ilyenek a barátaim is, ilyen vagyok én magam is, az „Y” generáció, értelmiségiek vagyunk, akik keresnek, el tudják magukat tartani, nem szorulnak segítségre, függetlenek, időnként berúgnak a barátaikkal, a világuk legfőképpen önmagukból áll és a többiek, akikkel barátkoznak szintén ilyenek, ezért jól elvannak egymással. Az Eső elbeszélőjére, Diánára végig úgy gondoltam, mint az Eloldozás Jankájának egy unokatestvérére, vagy talán későbbi, érettebb kiadására. Szóval igen, valóban volt abban némi tudatosság, hogy a két karakter hasonlít egymásra. De számomra az volt az igazán érdekes, hogy amikor az Esőt írtam volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy Diána megváltozott, érzővé, érzelmessé vált, holott a történet maga nem vett nagy fordulatot. Teljesen más szerepeket, érzéseket kellett működtetnem a szövegben, mint korábban.

A Eső elbeszélője gyermeket vár, amikor a regényt írtad Te magad is kezdő anyukává lettél. Miért vontál ilyen jellegű párhuzamot?

Kristóf akkor már két éves volt, tehát amikor írtam, már nem voltam terhes. Egyre biztosabban mozgok a saját szövegeimben, és Diána karakterénél éreztem először, hogy tökéletesen, pontról-pontra tudom, hogy milyen. Jól ismerem, és biztosan tudom, hogy nincs köze hozzám. Ezért döntöttem úgy, hogy megengedhetem azt, hogy időnként a saját kiszólásaimmal, egy-két apró reakcióval színesítsem a karakterét. Persze az is biztos, hogy nem tudtam volna így írni a terhességről, ha magam nem élem át. A szülés maga épp ezért nincs a regényben, mert Kristóf császármetszéssel jött a világra.

Ha már női dolgok… Te hogy látod a sokak által vitatott „van-e, és milyen a női irodalom” kérdéskört? Szerinted van? Te hogyan vélekedsz erről?

Persze, van női irodalom, meg férfi irodalom is, és mivel én barnahajú vagyok, ezért nyilván van barnahajú irodalom is. Komolyra fordítva a szót, én úgy gondolom, hogy egy nő másképp ír, mint egy férfi és ez teljesen természetes. Erre nem kell különösebben büszkének lenni, ez nem előny, nem hátrány, ez egyszerűen így van. Én hitelesen tudok beszélni a menstruációról a férfiak pedig a reggeli merevedésről. De attól, hogy ezek ott vannak egy szövegben még nem bélyegezhetők meg azzal, hogy akkor ez most „női” vagy „férfi” irodalom. Másrészt a problémám a nő irodalommal, hogy sokszor kirekesztő a férfiakkal, holott pont a nők problémáznak folyton azon, hogy kirekesztik őket. Helytelennek érzem azt az irányvonalat, hogy a férfi és a női irodalmat külön kell választani egymástól, mert  ennek nincs jelentősége. Számomra az a működő, és jó irodalom, ami különböző és széles rétegeket képes megszólítani. És ezt írhatja férfi is,  nő is. Legyen mellettem, lépjen interakcióba velem a szöveg, mondjon el valamit, amit nem tudok, vagy olyan valamit, amit már tudok ,csak más megközelítésből. Ezek a fontosak számomra! Az Esőben pont az volt a célom, hogy úgy beszéljek a női dolgokról, mint ahogy mondjuk, egy férfi beszél a saját testéről a „férfi irodalomban”.  Illetve, hogyha leírom azt a szót, hogy „pina” ne felháborodást, és riadalmat váltson ki az olvasókból, vagy vad feminista háttérgondolatokat, és azt hogy én milyen obszcén vagyok, hanem azt, hogy ők is érezzék, ennek ott helye van a szövegben. Ha sarkítjuk a dolgot, az Eső nem szól másról, mint egy bálnára hízott terhes nőről, aki fel alá mászkál, és megosztja a gondolatait, érzéseit önmagával, és a külvilággal. Mégis azt gondolom, hogy ez a regény tele van olyan dolgokkal, amik egy férfit is érdekelnek.

Mitől különleges az Eső?

Az eső, mint természeti jelenség is hordoz magában egy csomó érzést, varázslatot, gondolatot, benyomást. Az Eső című történetnek pedig éppen a közeg a lényege. A helyszínek, a karakterek varázslata, az érzések, amit akkor érzünk, ha megpillantunk egy számunkra kedves régi helyet, vagy ha érzünk egy illatot, hallunk egy zenét, egy jól ismert zajt. Ennél a szövegnél a versszerűség motivált, hogy úgy használjam a prózát, mintha verset írnék. Úgy írtam, mintha költői képekkel dolgoztam volna végig. A történettel kapcsolatban pedig kifejezetten szórakoztatónak tartottam azt, hogy egy idő után, ahogy a szöveget olvassa az ember, azt érzi: ez egy családregény. Mindannyian tudjuk, hogy a családregénynek megvannak a maga szerkezeti sajátosságai, és az én regényem már csak azért sem családregény, mert ezekből semmit nem tartottam be. Erre tökéletes példa Jenő karaktere, aki egy kísértet, és mindenki azt várja, hogy valami még következik vele kapcsolatban, pedig az ő történetének a ’szavatossági ideje’ csak addig tart, ameddig elmesélem. Fontosnak tartottam azt is, hogy ebbe az elvarázsolt miliőbe, ahol minden helyszínnek, személynek története, funkciója, és jelentősége van, éreztessem, hogy a Diána egy végletekig realista nő, nem olyan valaki, aki egy tündérmesében él. Egy olyan fajta mágikus-realizmust akartam létrehozni, amely nem elsősorban a szövegnek köszönhető, hanem a helyszíneknek, Diána karakterének, aki ennek a misztériumnak személyiségével ugyan ellentmond, mégis a szerves része. Azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó ott maradjon a faluban, időzzön el, és értse meg, hogy azok a dolgok tényleg úgy történnek abban a világban, ahogyan azt elmeséltem, csodálkozzon rá, ahogy én rácsodálkoztam.

Fogadjunk már a következő regényed is kész..

Igen az egy Harry Potter, illetve Éhezők viadala jellegű, de azoknál kicsit társadalomkritikusabb kamasz-science fiction. Amíg írtam, konkrétan a Marson voltam. Lesz benne űrháború meg minden.. Tudod, annyira régóta szerettem volna már azt leírni, hogy: „Csillagközi háború”!

Mik a terveid, mit szeretnél csinálni a jövőben?

Nem várok semmi különlegeset az élettől, engem csak az érdekel, hogy jó szülő legyek, és hogy írhassak. Mindig írni szeretnék! Tele vagyok történetekkel!