Műhelytitkok

Czutor Zolit a zenéjén kívül valahol mindig a kisugárzásáért kedveltem. Hogy férfias, jófej és egyben kisfiúsan természetes. Mikor kis kamasz voltam arról ábrándoztam, hogy vagy ő, vagy épp egy ugyanilyen férfi lesz a férjem. Volt egy menő poszterem is róla, szerintem valahol még meg van. Idővel azután nagyobb lettem, a rajongásom átkonvertálódott baráti szeretetté, melynek köszönhetően igazán jókat beszélgettünk. Most kicsit újságírósan, kérdezgettem erről arról.

Hány dologgal foglalkozol jelenleg?

Első a családom, immáron négy gyermekem van, és egy csodálatos feleségem, aki a második komoly kapcsolat az életemben. Két és fél hónapos kisfiúnk édesanyja. Második a zenélés. Azért fogalmazok így mert nem csak a Belmondo zenekarhoz köthető a zenélésem, dalszerzésem, szövegírásom, hanem épp az interjú után megyek egy megbeszélésre, ahol két zenés színpadi játékkal kapcsolatban fogok tárgyalni, amit én írtam. Időnként reklámok zenéinek szerzésével is foglalkozom, továbbá másoknak írok számokat, ez viszonylag gyakoribb. Emellett vannak olyan elfoglaltságaim, amit mások társadalmi szerepvállalásnak neveznek. Például alapító tagja vagyok és évekig voltam az elnöke a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesületének, és tavaly decemberben bekerültem az Artisjus elnökségébe is, ahol a könnyűzenei szekcióban négyen vagyunk. Victor Máté az elnök, Bródy János, Szabó Áron (Rémember, Nemjuci) és én. A jogkezelési tevékenységek és az ezzel kapcsolatos mindenféle ügyintézés, a lobbizások, és a szerzői jogi feladatok elég sok energiát felemésztenek. Ez anno egy kényszerpálya volt, mert nem az a típusú ember vagyok, akit nagyon is érdekelnek a jogi dolgok, de viszonylag elég hamar volt egy olyan felismerésem, ami arról szólt, hogy ha a saját pályánkon nem egyengetjük a dolgainkat, nem állunk ki saját magunkért akkor ezt senki nem fogja megtenni helyettünk. Azért mondom azt, hogy kényszerpálya volt, mert nyilván könnyebb és jobb lenne, ha otthon vakarásznám a gitáromat és mellette minden menne szépen magától. De ez nem így működik. Belesodródtam ezekbe a feladatkörökbe és most igyekszem becsülettel eleget tenni ennek, ha már így alakult. Nyilván valahol fontosak nekem ezek a dolgok, nem csinálnám, ha nem így lenne. De van még annyi minden. Itt van például még a Magyar Dal Napja, ami elsősorban nem hozzám köthető, de a sajtó valahogy mindig engem talál meg. Ez elég sokszor terhes már, de nem mondhatom, hogy nem nyilatkozom.

Elég sok bulvár jellegű sajtómegjelenésed is van. Ez hogy fér bele abba a felelősségteljes feladatstruktúrába, ami körülvesz? Fontos ez neked?

Egyáltalán nem tartom ezeket fontosnak. Legtöbbször bevallom, naivitásból vállalok el sok mindent. Minden évben van néhány olyan médiaszereplés, amiről meggyőznek, hogy „az nem olyan", aztán amikor kész van, akkor persze rájövök, hogy megint sikerült hülyét csinálnom magamból azzal, hogy belementem a játékba, hiszen ugyanolyan rossz az az anyag, mint a többi.

De akkor például miért hagytad, hogy az esküvőd egy bulvár szenzáció legyen?

Szerettem volna a feleségemnek egy szép nagy esküvőt. És amikor megkeresett a média, annyi pénzt és közvetlen segítséget ajánlottak fel a szervezéshez, amit egyébként nem engedhettünk volna meg magunknak egyáltalán. Viszont azért elég szigorú elvárásaim voltak, eleve a tárgyalás úgy kezdődött, hogy tizenhárom pontot kivetettem a szerződésből és azt mondtam, hogy ha bármelyik is marad, akkor nem állapodunk meg. Az esküvőn jelenlévők például nem tudták, hogy forgatás van, ehhez is külön ragaszkodtam, hogy maradjon meg az esküvő zárt hangulata a résztvevők számára. Lényegében a jelenlévők nyolcvan százaléka nem tudott a dologról, nagyon fontosnak tartottam a diszkréciót és volt még néhány elvárás, amiből nem engedtem. Ahhoz a kész anyaghoz, ami adásba került, ahhoz külön szinte minden egyes másodperchez hozzájárultam. Nem tudom mennyire jöttek le ezek a dolgok a műsorból, de egy szép emlék és egy jó élmény volt.

Hogyan tudod megtartani az egyensúlyt a szerepléseidben, hogy ne válj mégis tömegcikké, hogy ne kerüljön rád a celeb bélyeg?

Nagyon érdekes, mert ebben nálam különösebben nincs tudatosság. Ha lenne, akkor valószínüleg sokkal szigorúbb lennék saját magamhoz, nem férhetne bele sok minden. Nyilván én tartok attól, hogy megkapom ezeket a jelzőket, bár már így is bárhol ha megjelenek, énekelek, vagy elmondom a véleményemet, utána azért mindig kapom rendesen az osztást, hogy elárultam az adott ügyet, vagy hogy na már megint „leköptem magam", vagy hogy „ki ez a szerencsétlen" ilyesmiből van bőven. Épp a Hajós Andrissal beszélgettem nem is olyan rég erről, hogy az ő első olyan évét, ami igazán aktív volt a médiában alig bírta elviselni éppen ezek miatt a támadások miatt. Holott a Hajós egy köztudottan intelligens ember, aki azért szinte csak a bulvárosabb jellegű műsorokban tűnt fel, és nem vált ripaccsá. Az ember egy idő után amúgy sem olvas már el magáról semmit. Nem olvasom az újságcikkeket, kommenteket, azért mert általában rosszakat írnak, vagy éppen hazugságot, és ez általában olyan három-négy napra el szokta rontani az életemet. Én meg nem akarok ezek miatt három-négy napot elvenni például a gyerekeimtől. Legutóbb a Szirota Jenniferrel közös duónk miatt kaptam folyamatosan az oltásokat, hihetetlen mennyi gonoszság folyt ezzel kapcsolatban, és ebben az a rossz, hogy ezek mind ilyen névtelen kommentezők. Nem keresem, nem olvasom, de ha két millióan néznek egy műsort abba óhatatlanul is belefutok. Megértem, hogy Hajós miért mondta, hogy az első médiában rendszeres jelenlétét miért csak nyugtatókkal bírta elviselni, de nem szeretnék ide jutni. Próbálok nem figyelni ezekre. Nagyon kevés az építő kritika, vagy az, amiből tanulhatnék. Mert ha valamit elrontottam azt én azonnal tudom, viszont ha valami úgy sikerült, ahogy szerettem volna de más meg nem érti meg, akkor azzal én nem tudok mit kezdeni.

És mi az, amit tudatosan is szeretnél kommunikálni, mondjuk a fiataloknak vagy bárkinek? Te magad mire használod emberi aspektusokból a médiát, van konkrét szerepvállalás a figurád mögött? 

Amikor erre gyorsan kell válaszolni mindig azt szoktam mondani, hogy azt szeretném, hogy ne guggoljanak le akkor, amikor sarkantyú van a csizmájukon, mert megszúrják a seggüket.(nevet) De viccen kívül ebben tényleg van valami. Én egy nagyon moralizáló ember vagyok, sok ilyen kis általános bölcsességem van, amiről úgy érzem, szívesen átadnám, de az is akkor úgy nézne ki, hogy vagyok valaki, aki osztogathatja a kis tanácsait, mert valaki fölött áll. Épp ezért igyekszem ebben is tartani egy kontrollt. Inkább talán nagyon szeretnék érdekes emberekkel, fontos és értékes dolgokról beszélgetni, és akkor azoktól a beszélgetésektől mindketten - vagy ahányan részt veszünk benne – egyenlően kapnánk valami fontosat. Vannak ilyen témák, amik foglalkoztatnak. Sokat moralizálnék például a szexről, vagy arról, hogy mennyire vagyunk mi emberek egymásra utalva, összevarrva, hogy mennyire nem szabad a másikat bántani, becsapni, összezavarni vagy tudatlanságban tartani. Különösebben nem tudok olyat kiemelni, amit tudatosan próbálok közölni, valahol szerintem ezt a személyiségem eleve eldönti. Valakinek szimpatikus vagyok valakinek nem.

Szerinted mit ad a Magyar Dal Napja az embereknek és a zenészeknek?

Nem tudom, hogy hisznek e még az emberek az ilyen közös ügyekben... de ha hisznek abban, hogy fontos a közös kultúránk, zenei kultúránk akkor kell, hogy foglalkozzunk vele, kell, hogy megismerjük. Én ezt sokkal inkább egy ideológiai ügynek érzem, mint művészeti ügynek azt hiszem, és talán nálam lehet hogy ez egy nagy probléma az hogy sohasem gondolok arra, hogy a létrehozott dolog majd mit fog jelenteni valakiknek. Még akkor sem ha időnként fontosnak tartom, hogy konkrét információkat adjak át, hiszen nem ez az első dolog amire az ember ilyenkor gondol, hanem elsősorban a célon jár az esze, hogy sikerrel átadja az üzenetet amit szeretne. Aztán az, hogy ez hogyan dől el másokban már nem az én dolgom. Abban bízom, hogy jól mennek át a jelek és akkor nem lehet baj. És talán az előző kérdésedre is vonatkozik az, hogy én inkább igyekszem példamutatatással sugallni ezeket a dolgokat, mint sem szájbarágással. Abban nem hiszek. A Magyar Dal Napjával kapcsolatban is ezt érzem, illetve az általam közvetítendő üzenetekkel is többnyire.

Szerinted mitől jó a magyar dal, mitől különlegesebb, ha különlegesebb, mint a többi?

Biztos, hogy van benne valami nagy, abszolút! Nekem volt egy nagyon szerencsés évem 1997, amikor is majdnem az egész évben kint voltam Los Angelesben. És ott nagyon sok zenei munkát kaptam, ami valóban egy kis tündérmese, hiszen akkoriban a Szent István körúton létezett egy klub, ami ma már nincs. Oda egyszer egy amerikai társaság véletlenül betévedt Nyers koncertre, és aztán elájultak tőlünk, hogy milyen jók vagyunk. És a végén odajött hozzám a társaságból egy csaj, aki azt mondta Michelle Kuznetsky vagyok. Odaadta a névjegyét és kérte, hogy keressem meg mindenképp, ha Amerikában járok. Mit ad isten kiderült, hogy ez a Michelle a világ egyik legnagyobb zenei ügynökségének az egyik vezetője, a Creative Artist Agency-nek. És amikor beléptem a Beverly Hills-i irodájába akkor, mint a filmekben, ilyen fehér kesztyűs komornyikok parkolták le a kocsimat. Nagyon durva volt, kaptam rengeteg felkérést folyton küldött castingokra, ahol egy meló kivételével mindet megkaptam. De valahogy mégis azt éreztem, hogy nekem a saját dolgaimat kell csinálni és itt Magyarországon. Ott valahogy nagyon felerősödött bennem a hazaszeretet és rájöttem, hogy addig nem ismert finom kis szálakkal kötődöm a magyar kultúrához. Úgy éreztem, hogy éppen ezeknek az embereknek, nektek, a hazámnak van átadni valóm. Valahogy ez az energia többlet van eleve benne a magyar dalban. Azt sajnálom, hogy ilyen pici ország vagyunk, mert például azzal a sikerrel, amivel itthon én rendelkezem, más országban már rég egy életre megteremtettem volna az egzisztenciámat. Kicsit ott van a magyar zenékben ez a belehalás is, meg ez a szerelmes küzdelem.

Most szinte mindenhol arról írnak, hogy újra apa lettél. Szerinted milyen a jó apa?

A jó apa szereti a gyerekeit, férfiként viselkedik és gyerekkora óta apa akar lenni. Azok a férfiak, akik harmincévesen azt mondják, hogy nem érzik, hogy készen lennének az apaságra, azokból soha nem lesz igazán jó apa, mindig ott lesz bennük ez a halogatás. Én kisfiú koromban is apa akartam lenni, így nekem teljesen várt és természetes dolog volt az apaság.

Akkor szerinted is erősen köthető ez dolog a mintához, az otthonról hozott apaképhez?

Abszolút. Az én apukám egy nagyon jó ember volt, egy nagyon jó apakép. Nagyon következetesen, pontosan, precízen és szigorúan vezette a családunkat. Nekem apám gyerekkoromban egy óriási biztonságot adott, és szeretném ugyanezt a biztonságot megteremteni én is a gyerekeimnek.

És látsz már magadban olyan dolgokat, amiket átvettél a szüleidtől gyermeknevelés terén?

Persze. Sokszor rá is csodálkozom. Meg mások is. Valamelyik nap épp a nagyfiammal vitáztam valamin, és az unokabátyámék épp nálunk vendégeskedtek, amikor is nevetve rám kiabált: „Zotya, ne legyél olyan, mint apád!" Ezen nagyon jót nevettem én is.

Közhelyes kérdés, de szerinted mi a jó kapcsolat titka?

Az hogy magunknak nem hazudunk. Ha a másiknak hazudunk az sem kóser, de az ember élete és házassága mindig akkor megy félre, ha magának hazudik. Hogyha azt hazudjuk magunknak, hogy ez így jó, vagy, hogy majd megváltozik, vagy hogy nem rossz csak mások látják rossznak a kapcsolatomat stb., vagy ha valaki áltatja magát azzal, hogy minden rendbe jön. Meg kell tanulni őszintének lenni magunkhoz akkor is, ha ez adott esetben nehéz.

Szerinted miért van ennyi egyedülálló nő és férfi mostanság?

Mert hülyegyerekek. És mert azok is akarnak maradni. Csak ezért. A legkomolyabb üzletember vagy üzletasszony is. Egy harminc valahány éves egyedülálló ember mit csinál manapság, csajozik, pasizik orrba, szájba, és kesereg. Harmincon túl nem vállalni gyereket a saját életükkel szemben merénylet. Be vannak csapva, elhitték azt, hogy az embernek egyedül is van boldogsága, pályája meg boldogulása. De most mit csinál magában az a valaki? Mitől jó neki, ha nem tudja megosztani az örömét, pénzét, életét a gyerekével, a férjével, feleségével, az unokáival? És majd ötvenévesen rájön, hogy nem kellek már senkinek, hogy már nem én vagyok a trendi, a gazdag, a sikeres, meg az erős egyedülálló, már nem az én gondolataim kellenek ahhoz a céghez, már nem is vagyok olyan friss, és törtető. És hol van a férjem, akivel húsz éve együtt élek, hol van a gyerekem, aki már egyetemista, és hol vannak az unokáim, akik bevilágítják az életemet öreg koromban...

Házias vagy?

Szerintem igen. Főzni nagyon szeretek, mondjuk mosogatni, teregetni, meg mosni utálok. De azért megcsinálok mindent ha úgy van.

Mit tartasz a legfontosabbnak a gyereknevelésben, van egy irány, amit követsz?

Igen, azt hogy mi szülők semmit vagy csak nagyon keveset tudunk tenni. Oké most sarkítok, de tényleg azt látom, hogy mi szülők egyre kevesebbet tudunk adni a gyereknek. Pedig korábban azt hittem, hogy ez nem így van. De most már így hogy van négy gyerekem egyre jobban ezt látom. A szülőnek kötelessége, tisztántartania, az egészségére törekedni, ruháznia, iskoláztatnia, lakhatást biztosítania a gyerekének ez teljesen egyértelmű. Lelkiekben csak példamutatást adhatunk, és ez vagy bejön, vagy nem. Annyira különböző személyiség, jellem mindegyik gyerekem, hogy egyikőjükben sem fedezek fel semmit magunkból, szülőkből. Annak ellenére, hogy ugyanabban a lakásban, családban, szülőkkel nevelkedtek – a legkisebb fiam született nemrég a második házasságomból – teljesen különbözőek. Az egyik gyerekemnél elég csak összehúznom a szemöldökömet kicsi kora óta, és haptákba vágja magát, a másikat, meg mint a répát úgy elnáspángoltam néha és soha semmilyen helyzetben nem fogadott szót. Nem tudom, hogy van ez, lehet később rájövök.

Örökölt zenei, vagy más művészi véna a gyerekeknél?

Mindegyiknél megvan abszolút. Legidősebb gyerekem Levente, nála mai napig tart az a nagyon durva szembe fordulás a szülőkkel, pedig lassan húsz éves lesz. Orvosi egyetemre jár, és az ő szemében a szülei valószínűleg ilyen komolytalan, bohém életet élő hippik, következetlen művészek. A művészet semmilyen ága nem érdekli, annak ellenére, hogy csodálatosan énekel, és elképesztően jól rajzol. Ő egy nagyon vagány kisgyerek volt, de most dacból egy nagyon visszafogott konszolidált életet akar élni, amivel nincs baj csak azt érzem, hogy ebben van nála egy nagyfokú merev görcsösség. Abban bízunk az anyjával, hogy ezt szép lassan kinövi. A lányom hippinek mondja magát, de szerintem hipszter (nevet). Ő nagyon szép csaj és nagyon szépen zongorázik. A legkisebb pedig igazi rosszcsont, nagyon vagány gyerek. Zenekarban énekel, gyönyörűen beszél, és könnyen megjegyez szövegeket, ezért úgy döntöttünk tavaly, hogy beíratjuk Földessy Margit tanodájába. Ennek láthatóan van is eredménye Győzi önbecsülését illetően. Margit szerint nagyon tehetséges. Ha nem romlik el kamasz korában még az is lehet, hogy lesz belőle valaki. Ő most épp tíz éves.

Hogyan látod magad a jövőben, mik a terveid?

Valószínűleg egy szép kertes házban az unokáimat fogom terelgetni. Továbbá nagyon szeretnék igazán jó zenés színházi darabokat írni, mert az nem nagyon van mostanság szerintem.  Most az egyik nagy küldetésem, hogy ez megváltozzon, és legyenek nagyon jó zenés darabok.

Szöveg: Tóth Júlia Éva

Fotó: Kováts Zsófia

Videó: Földváry András

Asszisztens: Vályi Bettina

A ZUP zenekarral kapcsolatban valahogy mindig elfogult vagyok. Gyerekkorom óta ismerem őket, az első koncerten is ott voltam, és ma is ha tehetem az összesen ott vagyok. Egy biztos megunhatatlanok! És ezt kivételesen nem az elfogultság mondatja belőlem. Egy olyan természetes bravúrosság lengi őket körül színpadi jelenlétükben, ami egy egyre jobban körvonalazódó tudással és egy jól befogadható humorral párosul. Valahányszor elvittem egy egy barátomat a koncertjükre, függővé váltak, és azóta is követik a zenekar életének alakulását, eljárnak a koncertekre. A ZUP-élményben van egyfajta életérzés is: Jót bulizni olyan slágerekre amire sztenderd körülmények között égő lenne, sírdogálni, nevetgélni is egy kellemeset az általuk alkotott specifikus feldolgozásokra, amivel csak ők tudnak olyan egyedien Zupposan megszólalni, megszólítani.  A ZUP-élmény lényegét, mélységeit és a zenekar műhelytitkait próbáltam kideríteni ezúttal nem barátként, rajongóként. A Kobucikertben csíptük el őket még július 22-én. A zenekar idén öt éves!

Mikor, hol, és miért alakult a zenekar?

Farkas János: A zenekar 2007 tavaszán alakult, nem csupán a kreatív energiánk kibontakoztatása miatt, hanem mert Záhonyban akkoriban rengeteg zenész volt, így nagyon könnyen össze lehetett verbuválni egy jó kis csapatot, akikkel le lehetett nyomni pár jó koncertet. Először csak ennyi volt a terv, hogy mulassuk el együtt az időt. Nem volt különösebb koncepció a dolog mögött. A helyi vasutasnapon volt az első koncertünk, ami hihetetlenül jól sült el.

Gaál Kristóf: Egyébként a legtöbb zenekar eleve így alakul meg, hogy szólsz a haverodnak, hogy hé, neked van egy gitárod nem? Akkor gyere, már el szombat délután üljünk le zenélni!

Feldolgozás zenekarként indultatok. Nem fordult meg a fejetekben, hogy saját számokkal kellene debütálni, mert amúgy is sok ilyen jellegű zenekar van már?

Farkas Krisztina: Furcsa, de valahogy nem. Adta magát, hogy feldolgozásokat játszunk. Sokan kérdezték ezt, de mi azt válaszoltuk erre, hogy mi imádjuk ezeket a számokat, ettől a koncepciótól érezzük jól magunkat. És éppen az ebben a jó, hogy egy koncerten belül össze tudtuk hozni a popot, a metált, a rap-et. A legtöbb műfajt be tudtuk vinni a repertoárunkba a saját ízlésvilágunk alapján a saját kreatív ötleteinkkel, és ettől vált izgalmassá az egész.

Valóban nagyon színes, és némiképp szélsőséges a repertoárotok, csak hogy párat említsek: Korn, Britney Spears, OutKast, John Butler, Metallica, Gorillaz, Pendulum, Demjén Rózsi, Lady Gaga és az egykori „pop császár" Kozsó, Szomorú szamurája is része a számlistáitoknak. Mi alapján választjátok ki a számokat, amiket feldolgoztok?

Farkas Krisztina: Elsősorban azokat a dalokat választjuk, amiket szeretünk, és talán amik jól is állnak a zenekarnak.

Farkas János: Amiket jól tudunk „Zupposítani"!

A sikereitek titka talán részben ebben is gyökerezhet szerintem, hogy nagyon egyedi, különleges feldolgozásaitok vannak, amik már-már fémjelzik a zenekart. Hogyan dől el egy egy szám „sorsa", hogy néz ki a munkafolyamat nálatok, vagyis a „Zupposítás"?

Farkas Krisztina: Általában mindig azt akarjuk, hogy az eredeti számtól eltérő hangulatú dolog jöjjön létre..

Farkas János: ..de ez nem mindig jön össze, mert valamikor egy az egyben ugyanazt játsszuk el, kis változtatásokkal, de valóban többnyire a szám hangulatára megyünk rá, illetve megnézzük milyen az eredeti hangszerelés, és hogy ebből mit lehetne még kihozni. Innentől pedig, valahogy mindig adja magát a dolog, hogy hogyan tudunk ebből valami mást, valami sajátosat kihozni. Van olyan is, amikor a hangszerhez igazítjuk a dalt. Például van egy didgeridoom, amit nagyon szerettem volna a színpadra is felvinni, és ehhez konkrétan kerestem zenét. És ebből született meg a sámán diszkós Chemical Brothers és Pendulum mix átdolgozásunk. De többnyire azért szándékosan egy más hangulatot akarunk generálni az elővett számhoz, és ez irányítja a munkafolyamatot is.

Farkas Krisztina: Aztán persze az is befolyásolja egy egy dal átdolgozásának milyenségét, hogy a tagcseréink önkéntelenül behozták a saját ötleteket is. Mostanra állt össze egy olyan csapat, akivel nagyon jól lehet dolgozni. A többiek, Balázs és Kristóf, akik nem rég csatlakoztak hozzánk egy teljesen új színt hoztak a zenekarba. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi felállásainkban nem volt meg ez a plusz, de ma úgy érzem, hogy ez a csapat az, akivel nagyjából közös az irány és a munka is gördülékenyen megy. Mindenkinek más az ízlés világa, de valahol mindig meg van a közös pont és ettől tudunk igazán jól működni.

Nem tartottatok attól, hogyha nem csináltok saját számokat, titeket is beskatulyáznak úgy, hogy egy feldolgozás zenekar a sok közül? Továbbá mit gondoltok, mitől tudtok mégis „kilógni a sorból", és országszerte heti több, általában teltházas koncerteket abszolválni?

Farkas János: Ezzel sohasem foglalkoztunk, hogy ki hova skatulyáz be minket.

Gaál Kristóf: Szerintem elsősorban azért tudunk kilógni a sorból, mert ez nem egy tribute zenekar. Nem egy zenekar számaira állunk rá, és nem ugyanúgy szólaltatjuk meg azokat. Nem magunk ellen próbálok beszélni, de viszonylag könnyű népszerű slágerekből olyan átdolgozásokat csinálni, amit már eleve ismer és szeret is a közönség. És ha már van tizenöt húsz olyan sláger, amit az emberek tényleg szeretnek, és az képezi a műsor nagy részét akkor az már önmagában jó, mert elejétől a végéig élvezik az emberek a koncertet és jó szájízzel, felpörögve hagyják el a koncertjeinket, aminek általában híre is megy.

Farkas Krisztina:    Sokszor kaptuk azt a visszajelzést, hogy ez így jobb ebben a formában, mint az eredeti és hogy csináljuk így mert ez tök jó. Persze voltak a közönség egy része szerint mellényúlásaink is. Például érdekes, hogy a Metallica Nothing Else Matters című száma, a mi még lassabb verziónkban nagyon megosztotta a közönséget. De úgysem tudunk mindenkinek megfelelni, ezzel azért tisztában vagyunk. A varázslatunk pedig talán tényleg abban rejlik, hogy nagyon széles spektrumról válogatjuk a dalainkat, és ezeket úgy csináljuk meg, hogy annak valóban híre megy, ahogy Kristóf is mondta. Másrészt pedig rengeteg hangszerrel próbáljuk izgalmassá tenni a dalokat és a koncerteket.

De azért lássuk be, hogy van abban némi csibészes tudatosság, hogy például egy Ámokfutók slágerhez nyúltatok...

Farkas János: Na, a Kozsó száma az egy véletlen volt, egy poénnak indult. Az egy részeg-sztori egyébként. Záhonyban már sokkal hamarabb lefutott ez a „retró" diszkó korszak, mint egyébként. Évekkel ezelőtt a közös szalonnasütések alkalmával, a barátainkkal rendesen végignyálaztuk azokat a botrányos kilencvenes éveket. Állandóan ezekre a popsújtásokra buliztunk. És ez a Kozsó dal ez mindig elhangzott és erre rendszerint „szeleteltünk" ittasan. És aztán másnaposan pengettem a gitárom, és felfedeztem, hogy milyen jópofa ez a szám így akusztikusan. Le is vittem próbára a dalt, és így poénból elkezdtem rá énekelni, a többiek beszálltak, és mindannyian ráharaptunk, hogy ezt meg kell csinálni. Úgy voltunk vele, hogy egy koncerten lemegy, maximum majd fújolnak, meg megdobálnak. Ez öt éve volt, de azóta is muszáj eljátszani, mert a tömeg már a koncert elején, de van, hogy már a beálláskor azt skandálja: „Szomorú szamuráj, Szomorú szamuráj!"

Farkas Krisztina: Konkrétan követelik ezt a számot. Már többször elterveztük, hogy levesszük a műsorunkról, a Dürer Kertben a születésnapi koncertünkön be is jelentettük, hogy utoljára játsszuk, de olyan közfelháborodást keltett, hogy azóta is hallható.

Most jelent meg az első EP-tek bakelit lemezen a saját számaitokkal. Miért kellett ennyi idő ehhez, és ha ennyire bejött mindenkinek ez a feldolgozásos irány, akkor mégis hogyan jöttek a saját számok, továbbá miért pont bakelit?

Farkas János: Talán amit az előbb is említettünk, hogy most van egy olyan csapat, akikkel már jól lehet saját számokat gyártani. Korosodunk, nekünk is vannak saját gondolataink. Bár szemtelenül fiatalnak érzem még magam ahhoz bármilyen mélyre szántó dologról énekeljek, úgy hogy az hiteles is legyen, talán majd később harminc, vagy negyven évesen. Kellett ez az öt év ahhoz, hogy zeneileg megérjünk arra, hogy legyen néhány bugyuta saját számunk is végre.

Farkas Krisztina: Illetve nem csinálhatjuk azt örökké, hogy más dalait tekintjük sajátunknak a mi verziónkban. Már a szükségét éreztük annak, hogy szülessen valami, ami tényleg a sajátunk. A bakelit Prágában készült, ott találtunk számunkra megbízható céget, aki ezt vállalta és legyártotta.

Farkas János: Hogy miért bakelit? Mert sznobok vagyunk. (nevet) Szeretjük a bakelit hangzásvilágát, továbbá jópofának tartjuk, és azt szeretnénk, ha ennek lenne némi hírértéke is. Ez most kábé olyan mintha pendrive-on árulnánk a zenénket, azzal a különbséggel, hogy ez inkább ráfizetés, mint jó anyagi fogás, de jár hozzá a digitális letöltő pakk, így ténylegesen hallgatható. Akinek meg nincs lemezjátszója kiteheti a falra, nézegetheti ilyesmi. Manapság ritka az ehhez hasonló húzás, éppen ezért reméljük, hogy felkapják rá az emberek a fejüket.

Azt hogy milyen stílust képviseltek a saját zenéitekkel, mi döntötte el? Illetve ti hogyan határoznátok meg a stílusotokat?

Farkas Krisztina: Ez a négy dal is kísérletezgetés. Abszolút keressük még a saját kis utunkat, tehát nyilván rengeteget fog változni az, ami most van, csiszolódik és érik.

Gaál Kristóf: Azért egy nagy adag Zupposság szerintem jellemzi a saját számainkat is. Szerintem öt év alatt óhatatlanul is kialakult egy irány, ami felé halad megszólalásban a zenekar és ez ott van a saját számainkban is. Ez abban figyelhető meg például, hogy nem ütnek el az átdolgozásoktól a saját számok.

Farkas János: A szerzők szeretik azt mondani, hogy én nem kategorizálnám be sehova a zenémet, de azért nyilván mindent be lehet. Nekem így skatulyában, mint műfaj a pop, a rock, a diszkó, meg a metál és még néhány stílus létezik, így önhatalmúlag pop-rock stílusnak mondanám a miénket, aztán majd a közönség meg az okosok eldöntik, hogy ez mi is valójában. Aztán lehet, hogy a nagylemez meg mondjuk dubstep lesz. Persze csak viccelek.

Hogyan születnek a saját számok?

Farkas Krisztina: János lehoz egy kést próbára, mindenkinek odaszorítja a nyakához és van motiváció.(nevet)

Farkas János: Még annyira nem alakult ki egy olyan tipikus szokásrendszer ebben, szerintem.

Gaál Kristóf: Nagyon új még nekünk ez, hogy saját dalokat szerzünk. Ebbe ugyanúgy bele kell tanulni, vagy szokni. Ha esetleg látunk magunk körül egy jó munkafolyamatot, akkor lehet, hogy mi is azt fogjuk követni, de még nagyon az elején vagyunk ennek a korszaknak. Nem lehet azt mondani, hogy így vagy úgy csináljuk, ez egyelőre még csak magától jön és összegyúrunk belőle közösen valamit.

Tardos Balázs: Eddig úgy volt, hogy János lehozta – kés helyett – a gitártémát és mindenki a saját hangszerével hozzáadta, amit tudott vagy jónak gondolt. Aztán ez folyamatosan változott, mire eljutottunk a végeredményig. Volt olyan szám, amit kidobtunk, de még az is lehet, hogy újra elővesszük őket.

Farkas Krisztina: Előfordult az is, hogy János hozott egy ötletet és mire kész lett a dal már nem tetszett neki. Mi hárman nagyon jónak gondoltuk, mindenkinek tetszett. Aztán átalakítottuk teljesen, és a kompromisszum az lett, hogy az eredeti verziót is feltesszük a nagylemezre.

És ha most elkezdtek saját számokat gyártani, akkor az átdolgozások egy idő után el fognak tűnni a repertoárotokból? Hiszen egy koncert a legjobb esetben is maximum másfél órás, nem férhet bele minden... Nem fog felborulni a mostani jól bevált balansz?

Tardos Balázs: Ha úgy is alakul, hogy eltűnnek az átdolgozások, az egy nagyon hosszú folyamat lesz, sok mindennek kell addig még történnie.

Farkas János: Nyilván sokkal jobb érzés, ha a te dalaidat énekli a közönség és nem a másét, de mivel még a legnagyobb zenekarok is játszanak feldolgozásokat ezért valószínűleg meg fog maradni ez a vonal is.

Gaál Kristóf: Én nem fogom sajnálni a feldolgozásokat, ha sikerül olyan számot írni, amit jobban szeretünk, vagy szeretnek egy másik ismert számnál.

Farkas Krisztina: Döbbenetes volt tapasztalni, hogy ez a négy szám még csak alig pár hónapja létezik és már az első hetekben – úgy hogy előtte csak pár koncerten játszottuk őket – énekelték az emberek a közönség soraiban. Csák ámultam, hogy hogy lehetséges ez. Nagyon jó érzés volt!

Szerintetek a közönség nem fogja hiányolni a maga jól megszokott feldolgozás adagját? Éreztek magatokban annyi erőt, hogy tudtok majd olyat dobbantani a saját számaitokkal, hogy ne veszítsétek el a mostani közönséget, és népszerűséget?

Farkas János: Ha folyamatosan attól kellene félnünk, hogy hányan jönnek el a koncertjeinkre, vagy hogy ha ezt a számot játsszuk vagy nem játsszuk nem jönnek el, akkor az egész dolog átmenne egy kiszolgáló valamivé ami már nem természetes,és így nem tudnánk merészek lenni. És ha nem vagyunk merészek, akkor sosem jutunk egyről a kettőre. Ha majd valóban megborul az a balansz, amit te is említettél és az emberek láthatóan nem jönnek el a koncertjeinkre, akkor nyilván arról van szó, hogy szar dalokat írtunk. De csak ezért nem fogunk visszaállni a feldolgozásokra, hogy jöjjenek az emberek.

Farkas Krisztina: Akkor lehet, hogy egy teljesen új közönségünk lesz, és kezdhetjük elölről az egészet, ami nem feltétlenül rossz. Ez egy nagy zsákbamacska, hogy hogy lesz.

Farkas János: Mindig is zsákbamacska volt. Az első ötven koncertünk úgy nézett ki, hogy vagy húsz-harmincan lézengtek a klubokban, meghallgatták, tetszett nekik, aztán legközelebb eljöttek többen, egyre többen, aztán például az ötödik hatodik debreceni bulinkon már vad teltházas közönség volt. Lehet, csúnyán hangzik, de én azt gondolom, hogy az embereket rá kell szoktatni a zenénkre. Elsőre nyilván nem lesznek ezren, de többször el kell menni ugyanabba a klubba, jó dalokat kell csinálni, és ha működik, az előbb utóbb úgyis érződik, ahogy az ellenkezője is.

Mikor éreztétek azt, hogy most már nagyon „rászoktak" az emberek a zenétekre? Mi volt az a pont amikor azt éreztétek, hogy valódi sikeretek van?

Farkas Krisztina: Három évvel ezelőtt még nem is játszottunk Pesten. Nagyon féltünk attól, hogy a fővárosban, ahol eleve telített a zenei kínálat, hogy fogják fogadni a mi felállásunkat. Mert oké, hogy ez vidéken klasszul működött, de nem voltunk benne biztosak, hogy a nagy Budapesten is lesz közönségünk. Aztán elkezdtünk játszani havi rendszerességgel egy budapesti klubban és egy fél év múlva, már nem fértek be az emberek. Dugig volt a hely, ki is nőttük a Könyvtár Klubot.

Farkas János: Én azért most sem érzem annyira, hogy meglódult volna a szekér. Jók a bulik, mindenki jól érzi magát, de én nem érzem nagynak magunkat..

Na de olyan nézettségeitek vannak a videó megosztón, hogy sok híresebb zenekart magatok mögé utasítottatok egy egy koncert felvétellel...

Tardos Balázs: Attól hogy a jó koncertjeink vannak fenn az interneten, attól azért még vannak kevésbé jó koncertjeink, ahol nem rúgja ki a ház oldalát a közönség.

Farkas János: Több összetevős dolog ez, annyi mindenben mérhető a siker és annyi mindenben látszik, hogy miben kell még fejlődnünk. Vannak bejáratott városok, ahol tényleg sokan eljönnek, és persze gyakran elő fordul az ellenkezője, de ezt a legtöbb zenekar rendszeresen átéli. Nincs ebben semmi különös.

Farkas Krisztina: Van Észak-Magyarországon egy hely, ahol mindig teltházas koncertjeink voltak, azután egy idő után meg nagyon kevesen lettek. Azt hittük mi tehetünk róla, de mondta a hely tulajdonosa, hogy mostanában az emberek egyáltalán nem járnak a koncertekre. Szóval sok mindentől függ a közönség aránya, kedve. Persze arra is volt példa, hogy kevés emberrel nagyon jó buli kerekedett.

Farkas János: Én azt gondolom, hogy ahhoz hogy egy magyar zenekar befusson, alsó hangon kell tízévnyi kemény munka és szervezés, hogy elérjék azt a szintet, hogy játsszák a rádiók a zenéiket és rengeteg embert mozgassanak meg. Ennek az időszaknak most járunk a felénél, és most kezdünk új még izgalmasabb energiákat belevinni abba, amit csinálunk. Érezzük persze a visszajelzésekből, hogy jó dolgokat csinálunk, de még rengeteg javítani való van előttünk és új dolog van bennünk.

„Mehet tovább" című saját számotokból az elmúlt hetekben debütált az első klipetek is. Mesélnétek arról, hogyan készült, és hogy miért ez az egyszerű koncepció lett a befutó?

Farkas János: Szerintem alapvetően nincs jó magyar klip, legalábbis eddig én nem nagyon találkoztam ilyennel. És valahogy úgy voltunk vele, hogy mi nem akarunk egy következő megkomponált gagyi valamit, hanem akkor legyen egyszerű, természetesebb, aztán majd idővel meglátjuk, mit lehet még ebből kihozni. Vicces, hogy pont azt mondtuk nem akarjuk, hogy egy gyárépületben játszódjon, erre persze ott játszódik, így alakult. És ezúton is köszönjük a lehetőséget, hogy ott vehettük fel a klipünket. Hosszú, fárasztó, egész napos dolog volt, de jó élmény is egyben.

Farkas Krisztina: Továbbá talán azért döntöttünk az egyszerűbb imidzsű klip mellett, hogy az emberek jobban megismerhessék arcra is a zenekartagokat.

Rengeteg időt töltötök együtt, már csak azért is, mert mindannyian a Kőbányai Zenei Stúdió zenész palántái vagytok, plusz összeköt benneteket a zenekar. Mennyit koncerteztek, hogy néz ki egy hetetek, hiszen jól láthatóan elég sok ZUP koncert jut egy hétre? Jut idő másra is, mivel foglalkoztok még?

Tardos Balázs: Hetente három próbánk van, nagyjából négy órás egy próba és átlagosan, ha éves szinten vesszük, heti lebontásban két koncert jön ki, de nyilván van amikor több, van amikor kevesebb és vannak abszolút holt időszakok is.

Farkas János: Például a január általában teljesen kimarad, hiszen akkor van a vizsgaidőszak mindenhol, és a január egyébként sem egy koncertezős hónap. De érdekes viszont, hogy a december milyen sűrű, volt hogy tizenöt koncertet adtunk, és egy hétre mondjuk jutott öt, az durva volt, de egyben nagyon jó is. Ebből nyilván még így sem egyszerű megélni, de tény hogy lényegében már mindannyian főleg ezzel foglalkozunk. Minden hobbi jellegű tevékenység olyan, hogy az ember rengeteget invesztál bele, és egyszer majd talán eljut oda, hogy megtérülnek a befektetett energiák. Ez nagyon nehéz, sokszor fárasztó is, tény hogy csurran-cseppen valami a dologból, de összességében még nem mondható el az, hogy ebből vígan megélünk.

Farkas Krisztina: ... de nyilván ha ez teljes mértékben nem érné meg, nem csinálnánk. Elvagyunk ebből éppen, de tény hogy emellett már most sem tudunk polgári foglalkozást végezni így ez megnehezíti a dolgunkat, de valahol ezt vállaltuk, amikor úgy döntöttünk, hogy ezt csináljuk, ilyen szinten, és ennyi energia befektetéssel. Reméljük, hogy azért az előttünk álló pár év meghozza gyümölcsét!

Gaál Kristóf: Szerintem elsősorban ez úgy van, hogy a zenekarnak el kell tudnia tartania saját magát az első időkben, és ha ez működik, akkor lehet törekedni arra, hogy egyénenként egy idő után sikerüljön egy olyan életszínvonalat fenntartani, ami mindannyiunknak megfelelő. És mivel a zenekar eltartja saját magát, ezért tud működni, és talán ezért látszik a fejlődés is.

Elképesztő, hogy milyen sokoldalúak vagytok zeneileg így négyen... Az a hangszer mennyiség, és típus, amin ti időről időre játszotok, már látványnak is sok. Honnan ez a hangszermánia? És különben is Ti magatok tudjátok egyáltalán, hogy hány hangszer van a színpadon?

Farkas János: Őszintén szólva fogalmam sincs. Hát, ha mondjuk a shaker-eket is külön hangszernek vesszük...húú rengeteg. Passz.

Farkas Krisztina: Ami most így hirtelen eszembe jut: Didgeridoo, melodica, harmónika, zajkeltők, valóban nehéz felsorolni, ráadásul előttem mostanság egy egész hakni szett van, amihez még hozzá jön a Guiro, a Vibraslap, shaker csörgő, Microkorg, aztán ebben van a digitális színpadi zongorám, és ez kiegészül a tangóharmonikával és az előbb említett melodicával. Talán ennyi.

Farkas János: Én több gitárral vagyok jelen szintén. Mikor mennyivel. Tizenkét húros, Dobro, Ukulele, Balalajka, villanygitár, és ott van még a Didgeridoo is. És nincs megállás, valószínűleg lesznek még, amiket nagyon ki szeretnénk próbálni. Ez talán az egyetlen tudatos koncepció, hogy ezeket alkalmazzuk.

Mikorra várható a nagylemezetek, az is bakelit lesz?

Farkas János: Már elkezdtük a dalírást, az én terveim között február szerepel, aztán majd kiderül, hogy sikerül-e addigra egy olyan anyagot összehozni, ami érdemes lesz arra, hogy meg is jelentessük.

Tervek?

Farkas Krisztina: Elsősorban most a nagylemez, illetve nagyon szeretnénk, ha a rádiók is játszanák a számainkat.

Farkas János: Sok jó dalt írni, sok helyre eljutni koncertezni, és még több hangszert felvinni a színpadra.

Gaál Kristóf: Nekem a koncert élmény fontos, nyilván a nagylemez is, de nekem is az elsődleges terv, hogy minél több helyen játszunk, minél több új élménnyel gazdagodjunk.

Farkas János: Jó sokáig zenélni! Ameddig csak lehet!

Legközelebbi koncertek:

2012.augusztus 31. 21:00 Mátészalka- Fényes Napok, 

2012. szeptember 2. Budapest-Budavári Sörfesztivál.

Info: www.zupmusic.hu

Szöveg: Tóth Júlia Éva

Fotó: Kováts Zsófia

Videó: Földváry András

Asszisztens: Vályi Bettina

A szikrázó napsütésben vártuk Stekovics Gáspárékat a páratlan szépségű szombathelyi Iseum előtt. Izgultam, mert nem tudtam milyen interjúalany lesz ez a marcona művész ember, akit már egyre többen ismernek. De amint megérkeztek párjával, Ildikóval, éppen ugyanazt a kellemes vibrálást, szimpátiát éreztem azonnal, mint amit akkor érzek, ha a fotóit szemlélem. Végig néztük jelenleg látható tárlatát odabent, hosszasan sürögtünk-forogtunk, egyeztettünk, hogy minden készen álljon, és mire leültünk beszélgetni, már egészen feloldódtunk mindannyian. Gáspár pedig mesélt.

Szigligetről, a Facebookozás szépségeiről, egy szupermarketben létrejött művészbarátságról, arról hogy gyerekként, hogy unta az operát és hogy tulajdonképpen a kis unokájára a legbüszkébb. – A Műhelytitkok Interjúblog csapata júliusban Stekovics Gáspár fotó- és képzőművésznél járt.

Egy korábbi portré filmben meséltél arról, hogy egyszer csak eldöntötted gyerekként, hogy képzőművész leszel, majd elkezdtél rajzórákra járni, és ezt követték a szakirányú iskolák. Hogyan jön ez a cél egy gyereknél, mi volt az az egy szikra, ami anno belobbantotta a felismerést: képzőművész leszek?

Ha tetszik, ha nem anyámat nem tudom kihagyni ebből a történetből. Sokat festett rajzolt, pedagógusként kezdte pályáját, de rengeteg mindent csinált még később is. Hatott rám az ő alkotói tevékenysége és valahogy magától értetődő volt, hogy ezt szeretném csinálni. Összességében a családban természetes volt a művészi véna.   Gyakran szólt nálunk opera a lemezjátszóról. Sosem felejtem el mennyire untam, aztán később megszerettem, ahogy sok minden mást is a művészeteken belül. Viszonylag sok képzőművészeti albumunk volt, amik nekem nagyon érdekesek voltak. Azokon nőttem fel. A gyerek egyébként is figyel, minden ráragad, mindent felszed útközben, tehát természetes volt, hogy ezt a pályát választottam. Elsőre be is kerültem a főiskolára, talán túl könnyen is, amit azért mondok így mai fejjel, mert túl bohém voltam. Épp azért mert könnyen jött eleinte nem vettem komolyan, de végül élveztem az ottani munkát, és sajnáltam, hogy hamar elmúltak a főiskolás évek. Azt a portréfilmet, amiről szó van, Anna lányom készítette, aki most az Iparművészetin média-design szakos. Nem esett messze az alma..

Stekovics Gáspár nevét, ha valaki meghallja művészberkeken belül (is), manapság leginkább fotográfusi tevékenysége kapcsán ugrik be az embereknek elsőre. Holott festőművészként is egy egészen megkülönböztethető, izgalmas irányt képviselsz. Pályádat a festészet zsigereiben szövi keresztül a legmélyebb szinteken, manapság mégis alig hallani erről valamit. Mi a helyzet a festéssel?

Ritkán festek az utóbbi időben. Ennek több oka van. Egyrészt, hogy jelenleg nincs műtermem. Akik, ismerik a munkáimat, pontosan tudják, hogy nagyméretű, nagy volumenű alkotásokat is készítettem, amelyek egyszerűen igénylik a teret. Azt sem mondhatom, hogy itt vidéken, Szombathelyen kevesebb lehetőséget kaptam, hiszen folyamatosan voltak kiállításaim országszerte és helyben is, öt díjat kaptam, vették a képeimet és tanítottam is sokáig. Egyébként az elmúlt húsz évből csak nyolcat foglalkozhattam igazán aktívan festéssel.  Akárhogy is nézzük vidéken festőként az ember hátrányban van. Éveken át küldtem a munkáimat Pestre, és külföldre is. Meg is volt a maguk sikere, de pontosan látom, hogy ebben mennyi minden lett volna még, ha nem Szombathelyen élek. Szépen lassan, önmagától kialakult egy régi-új irány nálam, ami annak is köszönhető, hogy a fotóimmal két éven belül, százszor nagyobb sikereket értem el, mint a festészettel húsz év alatt. A fotóim sokkal több emberhez érnek el, érezhetően örömet szerzek velük, és folyamatosan jönnek a visszajelzések. Nyilván ez egy sokkal populárisabb műfaj, mint a festészet. Ez egy új szerelem… Mostanság inkább a fotózás inspirál művészileg, de szerencsére két műfajnak nagyon sok kapcsolódási pontja van. Amióta fotózom, érzem, hogy át tudom lépni azokat a határvonalakat, amit a réteg-művészetek maguk köré vontak. Ezek a fotók – főleg az internetnek köszönhetően – önálló életre keltek. Nem nekem kell már őket népszerűesíteni, népszerűsítik önmagukat.

Hogyan, mikor, miért jött a fotózás?

A fotózás mindig része volt az életemnek. A bátyám profi fotós, így már elég korán elkezdtem tanulmányozni a hagyományos fotózási és laborálási technikákat. Majd a középiskolában már fotószakkört vezettem, addigra már nagyjából elsajátítottam a fotográfia alapjait, tehát nem egy digitális géppel kezdtem, azzal ma már mindenki tud viszonylag elfogadható képet készíteni.  Aztán ami újra elindította az egészet az volt, ami oly sok embernél: Vettem egy egyszerű kis digitális gépet. Örültem a könnyű kezelhetőségének, hogy ehhez már nem kell labor, azonnal fel tudom tölteni a számítógépre a kész fotókat. Nem voltak ezzel különösebb terveim. Majd aztán két okból kezdtem el komolyabban foglalkozni a digitális fotózással. Egyrészt mert rátaláltam az Országalbum.hu-ra ahol egy népes fotós közösség tagjává lettem én is. Barátságok szövődtek, lejöttek hozzám többen Szombathelyre, a neten értékeltük egymás munkáját, jó játék volt az egész. Ez egy tíz-húszfős kemény mag volt, akikkel találkozgattunk, folyamatosak voltak az eszmecserék.  Ez késztetett arra, hogy akárhová megyek, vigyem magammal a gépemet.  

Ekkor jöttek jól a korábbi ismeretek, amelyeket onnantól kezdve tudatosan is használtam egy kép komponálásánál. Egyre több pozitív visszajelzést kaptam, először csak szűk körön belül, majd később egyre több emberhez jutottak el a Balatonról készített tájfotóim, amik az első sikereket hozták. Vele párhuzamosan elkezdett érdekelni a portréfotózás. Ez úgy kezdődött, hogy sokat jártam fel Pestre, és valahányszor mentem, mindig találkoztam Szilágyi György – azóta elhunyt humorista – barátommal, akinek a Centrál Kávéház volt a törzshelye. Egyik ilyen alkalommal már nálam volt a gépem, és figyeltem az öreget, ahogy ült a kis rekvizitumaival körülvéve. Cigi, öngyújtó, boroskancsó… Ráadásul pont ablaknál ült, a fény gyönyörűen világította meg a figurájának felét, csináltam erről pár kattintást. Az egyik kép nagyjából éles is lett, kicsit javítottam rajta, húztam rá egy kis tónust és egészen kedves kis kép lett, ahogy a Gyuri bácsi, mint egy író fejedelem ül a Centrálban. Kinagyítottam két példányban, és átadtam Neki a fotót. Megkönnyezte. Azt mondta soha senki nem csinált még róla ilyen szép képet. Pedig azért őt elég sokan sokféleképp fotózták az évek során. Azt gondolom, hogy a kettőnk viszonya is része a képnek, talán ezért lett olyan amilyen. Az a bizalom, ami köztünk volt, úgy érzem, átjön a fotón. Az egyik képet dedikálta: „Stekovics Gáspárnak baráti öleléssel, aki mindig levesz a lábamról, ami nem esik nehezemre, mert alig állok rajta.” Tavalyelőtt hunyt el, de valahányszor a képre nézek olyan, mintha ott lennék vele.

Hát így kezdődött a portréfotózás.  Ez egy fontos momentuma volt annak, hogy ezzel komolyabban el kezdtem foglalkozni. Én mindig azt szoktam mondani, hogy egy képzőművész vagyok, aki fotózik. Hiszen sok kolléga van, aki jóval profibb nálam, de így könnyen kivédem az esetleges szakmai hiányosságaimat… Kitaláltam azt, hogy a portréalanyaimat természetes környezetükben, beállítások nélkül fogom megörökíteni. Színészt, zenészt nem a színpadon, hanem saját közegükben, illetve egy bizalmi aspektusból. Nagyon sok jó portré születik, de ezek a beállított stúdiófelvételek kissé szárazak, egyformák, túl statikusak, hiányzik belőlük az élet, én egy más megjelenítésre szeretnék törekedni. 

Bojár Iván András művészettörténész egyik korábbi szigligeti fotó tárlatod megnyitó beszédében Téged az „egyiptomi sírtábla feliratok ecsettel dolgozó portréfestőihez” hasonlított, a fotóidban rejlő mágia miatt. Mi kell ehhez a mágiához, hogyan tudod ennyire „közel” hozni a portré alanyait a szemlélőkhöz, hogy aki nézi ezeket a képeket, úgy érezheti, ezek az emberek most vannak a legközelebb hozzánk? 

Ehhez sok minden kell. A személyiség, a megfelelő szituációk, továbbá a barátság és a bizalom is. A legtöbb művésszel, akiket fotóztam eddig, barátság, régi ismeretség fűz össze, ez adta a mágiát és a jó alapot a portrékhoz. De vannak kedves és egyben banális történeteim is arról, hogyan alakult ki egy egy ilyen barátság. Kiss Marit – a Szombathelyi Weöres Sándor színház színművészét és alapító tagját – korábban például csak a filmjeiből ismertem. Aztán három évvel ezelőtt úgy húsvét környékén előttem állt egy borzasztó hosszú sorban, az egyik bevásárlóközpontban. Jópofa volt, mert pont azelőtt este láttam Őt a Rosszemberek című filmben. Megszólítottam, és ott a sorban kialakult egy kedves beszélgetés közöttünk. Ez mondjuk egy egyedi eset volt, de hiszek abban, hogy meg is kell tudni szólítani a leendő alanyt, bátornak kell lenni, mert ha az ember őszintén önmagát adva nyit a másik felé, akkor ennek viszonzása később, nem csak emberileg, de a fotókon is visszaköszön. Az is egy lehetséges út, hogy ha valakit le szeretnék fotózni de még személyesen nem ismerem, szólok egy közös barátunknak, aki közvetít közöttünk. Most például Cserhalmi Györgyöt kerestem meg ilyen formán, hogy Vele bővítsem a portré sorozatomat, aki azt írta: „Szívesen csatlakozom ehhez a társasághoz.” Szóval nem a boltban szoktam leszólítgatni embereket… Illetve még egy nagy segítségem volt ezen a téren: Szigliget.

(Szilágyi György - Fotó: Stekovics Gáspár)

Na, igen az egyik legnagyobb közösségi oldalon a maga híres alkotóbázisának pezsgésén kívül Szigligetet ezer oldaláról mutatod be nap, mint nap a fotóidon keresztül, olyan természetességgel, mint ahogy mások töltögetik fel a családi képeket. Mit jelent Neked Szigliget, mi az az érezhetően sok tényező és impulzus, ami oda köt?

Több dolog is. Mi sárváriak voltunk, de édesapám 1963-ban vett egy kis telket Szigligeten, ahol rengeteg időt töltöttünk, mondhatni ott nőttem fel.  Az egy teljesen más viszony volt a hellyel, mint a mai, de egy nagyon jó alapot, gyökeret adott. Szigliget egy nagy szerelem és az Alkotóház is, ami mint tudjuk nem rég veszélybe került, hisz szó volt róla, hogy bezárják. Most ismét nyitva van, de a régi hangulatot nehéz visszavarázsolni. Sajnos a társaság is felhígult, sokan már csak Balaton parti szállodának tekintik. A portrékhoz pedig szintén szorosan kapcsolódik Szigliget, hiszen azok az alkalmak, amikor többen lent vagyunk művészek, kiválóan megteremtik egy-egy jó portré elkészítésének a lehetőségét.  Az Alkotóházban és Szigligeten készítettem fotóim nagy részét.  Nagy vágyam, hogy újra vehessek ott egy pici telket, egy kis házzal. De ez most jelenleg olyan, mintha a lottó ötösre vágynék…

Meg tudsz élni abból, amit csinálsz, mivel foglalkozol jelenleg a fotózáson kívül?

Jelennek meg itt-ott fotóim, amelyek díjazása nehezen ugyan, de megérkezik a számlámra. Festményeket is vesznek, ez sajnos egyre ritkább. Párom Ildikó grafikusművész, az Ő rézkarcai szerencsére elég népszerűek, de sajnos Magyarországon a grafikának nincs túl nagy ára. Szerencsére a portréfotózás nem egy drága hobbi, ezt bátran megengedhetem magamnak .  Az, hogy ez a Szombathelyi tárlat így néz ki ahogy, az annak köszönhető, hogy pályáztam Szombathely Városának Kulturális Bizottságához és kaptam a kiállításra egy nagyobb összeget, amiből ezt meg is tudtam ilyen formában valósítani. Előtte a portrék habkartonra voltak nyomva, de ez most lényegesen esztétikusabb és elegánsabb így vásznon. Nagyon örülök, hogy végre ilyen tisztességesen meg tudtam csinálni, de ehhez kellett a város támogatása. 

Annak okát, hogy ezek az energiák ennyire átjönnek a fotográfiáidról, a művészekkel való szoros barátságodnak tudod be, vagy valamiféle műhelytitok van a dolog mögött? Instruálsz, amikor fotózol vagy ennyire érzed, mikor van „A” pillanat?

Valahogy egy természetes íve van az egésznek. Őszintén kell közelednem, és akkor közvetlen lesz a viszony és a kép is. Ezek az emberek olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyek előtérben vannak – színház, zene, művészetek – de ettől még olyan emberek, mint mi vagyunk. Ezt az „olyanságot” kell elkapnom. És valahogy mindig megszületik magától az az ominózus pillanat, amit te is kérdeztél. Szebeni András fotográfus is azt mondta a képekről, hogy: „Ezek nem valahogy vannak lefotózva, hanem szólnak valamiről.” Mert az, hogy egy ismert embert lefotózol, az már lehet fél siker, azonban ez még kevés a jó portréhoz.

Portrét miért nem fotózol színesben? 

Azt gondolom, hogy a portré jobb fekete-fehérben. A színek sokszor elveszik a személyiségről a figyelmet. A háttér, a fények, a színek játéka sok esetben tompítják azt az erőt, üzenetet, az energiákat, amit maga az arc sugároz. De persze vannak kivételek. Itt van mögöttem Gergely Ágnes portréja, ami például gyönyörű színesben, sőt Neki úgy tetszett igazán. Viszont ezen a tárlaton nem mutatott volna túl jól, hogy ez az egyetlen színes kép a többi meg fekete-fehér. Többnyire fekete-fehérben szuggesztívebbek, elegánsabbak a portrék.

Van konkrét célod ezekkel a portrékkal vagy csak dokumentálsz és kiállítod?

Lehet fotót készíteni öt perc alatt is, de én nagyon fontosnak tartom ezeket az együtt töltött félóra, órákat. Egyrészt mert személyes élménynek is maradandó, hiszen ránézek a képre és előjönnek az emlékek, hogy miről beszélgettünk, hol készült a kép, milyen volt a hangulat. Másrészt pedig a fotó szempontjából elengedhetetlen, hogy a varázslat létrejöjjön. Nincsenek konkrét céljaim ezekkel a képekkel. Azt hiszem, a képek beszélnek maguktól is. Most ez foglalkoztat és ameddig így érzek, csinálom. A legszebb az egészben, hogy jó kapcsolatok, valódi barátságok is szövődhetnek ezeken a találkozásokon. 

Rengetegen szeretnek, nagyon sok híres ismerősöd van, a legnagyobb nevek fordulnak meg Nálad időről időre. Beszéltél is arról az imént, hogy fotográfusi tevékenységed alatt, barátságok születtek, születnek. Hány igaz barátod van?

Nehéz kérdés. Sokat költöztem. Mindig ahol épp laktam, tanultam, ott születtek barátságok. Sárváron volt néhány barátom, de aztán elkerültem középiskolába Pécsre és ott is szereztem valódi barátokat, bár mondjuk az embernek általában középiskolában van a legtöbb barátja. Utána jött egy zalaegerszegi korszak oda is sok ismeretség köt, majd a főiskola Budapesten, ahol megint csak új barátságok köttettek. Ezeket a kapcsolatokat ápolnom kellett volna, hogy megmaradjanak. Így mikor visszakerültem Szombathelyre már újra kellett építenem a kapcsolataimat, mert mindenki elköltözött, élte az életét új helyszíneken. Azóta ez persze változott, húsz éve lakom itt, sokan ismernek, új barátságok születtek, egy része épp a fotózás kapcsán alakult ki. Számos ismerősöm van, de igazi jó barátságokra nagyon nehéz manapság rátalálni. 

Mit tartasz a legfontosabbnak az életedben? Mire vagy igazán büszke? 

A kis unokámra. Lehet, hogy közhely, de hirtelen Ő jutott most eszembe. Illetve azokra a dolgokra, amit én hozok létre.  A munkáimra, és természetesen a visszajelzésekre, amit többnyire úgy érzem, őszintén kapok.

Több mint száz kiállítás, öt rangos díj, majdnem ötezer ismerős a Facebookon. Mit jelentenek neked ezek a számok?

A Facebook egy szuper kiállítótér. Rengeteg emberhez eljutnak a munkáim, sok mindenkihez tudok így szólni. Az ottani számok azt jelentik, hogy sokakat érdekel, amit csinálok. De ez csak egy bizonyos szinten érdekel. Innen van egy képem arról, hogy kikhez jutnak el a dolgaim. A kiállításaimmal kapcsolatban pedig, azt kell mondanom, hogy azért vannak tőlem jóval nagyobb számokkal büszkélkedő alkotók is, sokkal több helyre adhattam volna munkákat én is, de erre is csak azt tudom mondani, hogy nem kilóra dolgoztam. Sok minden mással is foglalkoztam, épp ezért nem mindig a kiállítások voltak első helyen. Erre a tárlatra, ami mögöttem látható, itt a szombathelyi Iseumban, rengetegen eljöttek,  de mondjuk azt is látni kell, hogy ez egy impozáns és népszerű múzeum frekventált helyen, szóval nyilván ez is az oka volt a nagy közönségnek. Van egy oldalam, ahol tudom követni, hogy hányan nézik meg, amiket feltöltök. A minap feltettem az egyik színészbarátom fotóját és egy nap alatt több mint ezerhétszázan nézték meg. Ez a csodálatos az internetben. Hol tudna ma egy művész ember ezen kívül napi ezerhétszáz emberhez „szólni” ha nem ott?  Ha egy művész bevállalja, hogy Facebookozik, azzal manapság csak jól jár. Egyébként folyton rácsodálkozom, hogy milyen ismerőseim is jelen vannak. Olyanok, akiről sosem gondolnám.  A díjak meg jöttek, nem gyűjtöm őket, nem törekszem rájuk tudatosan, a díjakat adják, kapják.Vannak, jólestek és kész. Ha élhetek ezzel a fordulattal: Nem olyan nagy szám ez az egész.

Szigligeten vagyunk. Nyolcvan éves vagy, ülsz a kis portádon a karosszékedben és bámulod a naplementét. Mi jár a fejedben?

Semmi. Ha ott ülök megvénülve a szigligeti karosszékemben, akkor az nekem már bőven elég! Akkor csak gyönyörködöm a naplementében és kész. Az nagy dolog lesz, ha tényleg ott tudok majd ülni. Gyere el akkor is, és kérdezd meg, mi jár a fejemben. Oké!? 

/Videó: Földváry András/

Stekovics Gáspár fotói legközelebb Szigligeten láthatóak, ahol párjával, S. Horváth Ildikóval első közös tárlatukon, egy egyedi koncepcióra épülő kiállítással várják a közönséget. Ildikó rézkarcait Gáspár fotóinak miliője ihlette, melyet a szigligeti Alkotóházban, július 20.-án este 7 órától bárki megtekinthet.

Teljesen véletlenül épp azt a budapesti romkocsmát választottuk beszélgetésünk helyszínéül, mint ahová főhősei ültek be sörözni, első regényében. A fülledt melegben és a zilált sürgés-forgásban nehezen oldódtunk fel, holott korábban már volt egy igazi nagy beszélgetésünk egymással. Néhány perc múlva azonban - nem tudni, hogy a citromos sörtől vagy más egyébtől - de megtört a jég. Megtudtam, hogy álmában ír, de ha épp ébren van, akkor Massive Attack-re, hogy számára az Eső maga mágikus-realisztikus, és hogy nagyon régen vágyott már arra, hogy leírja: "Csillagközi Háború" - Miklya Anna írónővel beszélgettem.

Két éve – épp ilyenkor – a Könyvhétre jelent meg az Eloldozás című kisregényed, amit nem sokkal később A hivatásos követett és az idei Könyvhéten debütál az Eső. Nagyon fiatalon kezdtél el írni, honnan ered a szorgalom, és honnan jön az írni való?                        

Ezt a kérdést mindig felteszik nekem és az az érzésem, hogy egyre gyakrabban elő fog jönni, mert az igazság tényleg az, hogy rettentő gyorsan írok, amihez nyilván annak van köze, hogy gyorsan is olvasok. Amikor az ember a saját szövegén dolgozik, a munka egyik fontos alapja, hogy folyton visszaolvassa, amit írt. Megfigyeltem, hogy nálam a korrektúra nem vesz el sok időt, egy délelőtt alatt akár háromszor is átnézem az addig leírt szöveget. Javítgatom, kozmetikázom, húzok. A szorgalom pedig magától értetődő, ösztönös részem, ha az írásról van szó. A szüleim mindketten alkotó emberek, világéletemben azt láttam, azt éltem meg, hogy az írás egy „közlekedőnyelv” közöttünk, teljesen egyértelmű, hogy velünk van. Az írás mindig is épp olyan természetes része volt az életemnek, mint az olvasás, sosem volt kérdés, hogy ezt most csinálnom kell-e vagy sem. Írnivalóm folyamatosan van, kisebb kartotékrendszer van a fejemben a várakozó történetekből, amik még nem születtek meg, hanem egyelőre csak formálódnak.

Mégis mióta írsz irodalmi szövegeket?

Általános iskola második osztályától már nyertem különböző meseíró versenyeket. Kamaszkoromban aztán jöttek a versek és a novellák. A sárvári versenyeken próza és verskategóriában is indultam, és a prózában valahogy mindig sikeresebb voltam.

Adott valamit a versenyzés?

Egyvalamit mindenképp. Amikor a gimnázium után felkerültem Pestre, döbbenten tapasztaltam, hogy eltűntek a korcsoportok, nem számítanak az addigi eredmények, a nulláról indulok, és mindenkivel „versenyeznem kell”. Amibe úgy éreztem, tényleg mindenki beletartozott. Ez olyannyira lelombozott, hogy  jó darabig nem írtam prózát, mert amikor írtam egy-egy novellát egyszerűen nem tartottam őket elég jónak. Úgy éreztem, kevesek, nincs mondanivalójuk. Eléggé elkeseredtem akkor.

Mihez kezdtél?

Megmutattam pár embernek a szövegeimet, például Bartis Attilának, aki disztingváltan jelezte, hogy ezek a szövegek csapnivalóak. De már akkor bennem volt, hogy ezt nem szabad mellre szívni. Az ember egy csomó visszautasítást kap, persze amikor alapból nincs jó napod, sokkal rosszabbul esik, mint egyébként, de én azt gondolom, hogy az írással kapcsolatban az egyik legfontosabb szabály: megérteni, hogy a kritika soha nem azért kritika, mert eleve rossz, amit csinálsz. Nem lehet mindenkinek megfelelni. És ebbe beletartozik az is, hogy aki kritizál, az nem azért teszi, mert hülye, hanem ha találtak belekötni valót a szövegeimben, akkor azzal nekem kötelességem foglalkozni. A kritika, legyen az bármilyen, előbb-utóbb csak a javára válik az alkotónak.

Írás közben ez benned van? ..Mármint az érzés, hogy milyen visszajelzéseket kapsz majd?

Hogyne! Ezért olyan borzasztó nehéz ez az egész, mert nem tudod, ki veszi a kezébe majd a könyved. De olyat meg nem lehet, hogy csak azok olvassák, akiknek tetszik… mondjuk, annak nem is lenne semmi értelme.

Hogy jut el egy húsz éves lány oda, hogy ír egy olyan „kész” regényt, mint az Eloldozás?

Amikor az a történet megszületett bennem, az egy csodás felismerés volt. Az volt bennem nagyon erősen, hogy ezt én meg fogom csinálni, és meg is tudom csinálni. Ez nem valami túlzó önbizalom-dolog volt, hanem egy egyszerű rádöbbenés, hogy vannak szárnyaim, és tudok velük repülni. Ennyi.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy az a történet a felnőtté válásról, és valahol rólad szól. Mivel a történet és a főhős karaktere nagyon direkt és erős, önkéntelenül felmerül az olvasóban a kérdés: Személyes élményeken alapul?

Semmilyen személyes közöm nincs a történethez, nem ilyenek a szüleim, nincs Ádám, nincs Csicsi, se Janka, de talán épp ezért élnek bennem most is olyan elevenen a karakterek. Olyanok, mintha élnének, mintha ismerném őket. Velem általában az történik – bármilyen furán hangzik is – hogy megkapom készen, egy komplett csomagban ezeket a történeteket. Vagy ha nem is készen – mert elég sokat dolgozom a szövegek szerkezetén – de félkészen. Egyszerűen megérkezik a történet, és utána kezdődik a munka.

Ami Nálad hogyan néz ki?

Először meg kell találni az egész történet ívét, hogy mi az, amit a „csomagból” le kell írni és mi az, amit nem. Amikor elkezdem, én lehet, hogy tudom a részleteket, de az olvasót nem kell mindennel terhelni.Át kell gondolnom, hogyan fogom az apró részleteket felépíteni, az olvasó felé úgy lekommunikálni, hogy ők úgy értsék, azt lássák, amit én. Az Eloldozásnál az építkezés úgy kezdődött, hogy ültem a 61-es villamoson, eszembe jutott az első mondat, és a következő pillanatban már tudtam mi a teljes történet, de úgy mindenestül, tényleg. Nagyon valószínűnek tartom, hogy félálomban írok, mert úgy dolgozom napközben is, hogy mondjuk négy órát írok, egy órát alszom, és ébredés után jönnek, hömpölyögnek a mondatok, gördülékenyen megy az írás. Amikor durva napok vannak, és nagy a hajtás, akkor az egész összemosódik: írok, alszom, írok, alszom és így tovább..Az íróknak szerintem van a fejükben egy külön szobájuk, ahonnan néha csak úgy váratlanul kilökődik egy-egy sztori. Az előkészítő munka mindig nagyon hosszadalmas, mert milliméterről milliméterre és másodpercről másodpercre mindent ki kell találnom, hogy amikor ez megvan, fejest ugorhassak a történet megírásába. Van olyan, hogy előre teljes részeket megírok, és mintha megtanulnám, memorizálnám ezeket a szövegeket, bennem formálódnak, míg végül összeáll az egész és el lehet kezdeni lejegyezni. Mindhárom regényemet nagyon rövid idő alatt írtam meg, de míg eljutottam a megírásig: az volt hosszú idő.

És technikailag hogy néz ki az íróságod?

Napközben dolgozom szellemi szabadúszóként, Kristóf a kisfiam este nyolckor lefekszik, és általában éjfélig írok, de van, hogy kettőig. Ha pedig nagyon benne vagyok valamiben,  az egész napot szigorúan írással töltöm, ilyenkor elvonulok valahová egyedül. Persze azért előfordul, hogy nem megy, nem működik, ilyenkor kell tartani egy-két nap szünetet, mert az ember mind fizikailag, mind szellemileg elfárad. De ha magát az írás folyamatát vesszük, akkor általában két-három hónap alatt kész vagyok a szövegekkel. Kristóf bölcsődés, éjszaka pedig nem zavarja, ha én még dolgozom. Egy-egy durvább időszakban a baráti kapcsolataim sínylik meg igazán ezt, a családommal mindennap találkozom, Kristóf pedig mindig mellettem van. De amikor hajtás van, húz a szöveg magával, olyan mintha drog lenne, a függője vagyok. Anyukám ilyenkor sokszor elmondja: „Anna ne nézz rám inkább, mert látom a tekintetedben, hogy most sem itt jársz, hanem a szövegben vagy.” Amire még korábban rákaptam, hogy kiválóan tudok zenére írni, mindig változik, hogy épp milyenre. Amikor az Esőt írtam, folyamatosan Massive Attack-et hallgattam, méghozzá a Heligoland című albumot.

Milyen érzés volt az első könyvedet a kezedbe fogni?

Annyira nem hozott lázba, mert addigra már rengeteget publikáltam és családon belül is teljesen természetes volt, hogy időről időre megjelenik egy-egy könyv, így gyakorlatilag az is egy természetes jelenség volt, hogy most én vagyok a soron következő. Ráadásul mire kijött az Eloldozás, én már megírtam A hivatásost. Ez egyébként is így van, hogy mire megjelenik a következő könyvem, már kész vagyok a következő egyel, kettővel. De ez nem véletlen, mert a Jelenkor úgy időzíti, hogy mindig a Könyvhétre jelenjek meg, ami nem is baj, mert ezeknek a történeteknek kell egy kis ülepedés. Mire odáig jutunk, hogy megjelenik, én még jó párszor átmegyek a szövegen, betűről betűre, de ennek ellenére azért benne hagyok olyan hibákat, amiknek szerintem ott kell lenniük. Mindig egyes szám első személyű szövegeket írok, ebből adódóan több a nyers kifejezés, megnyilvánulás a szövegeimben, amiknek úgy érzem, hogy még hibás voltukban is helyük van ott, ahol vannak. Mire megjelennek a könyvek általában egy, illetve háromnegyed évet ülepedtek. Épp megérnek, mire az olvasók elé kerülnek.

Milyen írónak tartod magad, hová tudnád magad sorolni hazai viszonylatban?

Én „történetmesélő” író vagyok. Nem hozok létre bonyolult , intellektuális szövegépítményeket. Lehet, hogy később fogok ilyet csinálni, de most ez érdekel, ez a fajta mesélés. Ezeknek a történeteknek többnyire az a sajátosságuk, hogy mindegyikük nagyon gyomorból szól, nagyon ösztönösek. Nem lehet túl sokáig tétovázni velük, mert akkor pont azok nem lesznek ott bennük, amiket benne akarok hagyni. A lendület, és a direktség. Emlékszem, milyen volt, amikor kitaláltam, hogy megírom az Eloldozást, ezt beharangoztam mindenkinek, és hát nem volt mese, meg kellett csinálni. Kérdezték tőlem egy páran, hogy te akkor most író vagy? És azért annak ellenére, hogy éreztem, meg tudom csinálni, az is bennem volt, hogy ki az a hülye, aki húsz évesen regényt ír?

Féltél valamitől?

Igen, attól, hogy túlzásokba esem, és mindent bele akarok majd írni az első könyvbe. De aztán  elég gyorsan összeállt a kép, így ezzel nem volt később gondom. Azt akartam, hogy a történet, ami majd megszületik, feszes legyen, mint egy húr. Hogy valóban megpendüljön.

A hivatásos című regényed visszhangja elég megosztó volt, elég szélsőséges vélemények születtek róla…

Amikor megjelent az Eloldozás, engem is meglepett mennyire jó visszhangja volt ahhoz képest, hogy hogyan szokták fogadni az első regényeket. Persze voltak negatív kritikák, de összességében jónak tartották. Körülbelül egy év volt, mire lecsengett a körülötte lévő sajtóvisszhang, majd szinte azonnal jött A hivatásos, amiről azt hittem, hogy  jobban fogják „szeretni” a kritikusok, és az olvasók is. A történet egy olyan nőről szól, akinek meghal az édesanyja, és magára marad a tesze-tosza édesapjával és a kishúgával. Miután neki kell a továbbiakban gondoskodnia a családjáról, él egy kínálkozó lehetőséggel és luxusprostituáltnak áll. Amikor azonban a kishúga nagyobb lesz, kiszáll ebből az egészből, és elmegy tanítani egy gimnáziumba, mivel egy egyetemet végzett, intelligens nő. A történet valódi helyszíne ez a gimnázium. Erika, miután tizennyolc éves korától prostituált volt, úgy éli az életét, hogy az érzései köré egy falat von, senkit nem enged magához közel, egy rideg ember. De nem azért mert „tényleg az”, hanem mert rideggé kellett válnia ahhoz, hogy erős maradhasson. A szövegből mindent kivettem, ami a szeretetre, melegségre utal, tudatosan figyeltem arra, hogy ne használja azokat a szavakat, hogy szeretet, szerelem.. Alig vannak benne színek, ez egy szándékosan, rettenetesen sivár szöveg. Megpróbáltam megteremteni azt a belső miliő, amelyben a főhősnő létezik. Azt szerettem volna, hogy az olvasó ebbe a világba  is bele tudjon süllyedni. De  Erika karaktere mögé én odaapplikáltam az ő valóságos énjét is, hogy lássák, szeressék is az emberek. Több kritikus épp a szöveg sivárságát, nyelvezetét és hangulatát, valamint a főhős személyét kritizálta. Tudom, hogy túlzásokba estem azzal a regénnyel, de ez volt a célom. Másoknál éppen ez az, ami nagyon betalált. Olyannyira, hogy páran meg is kérdezték tőlem, hogy én magam voltam-e valaha prostituált. Ez elég mulatságos, de valahol ez azt jelenti, hogy hitelesen adtam vissza azt a világot, ha rólam ezt feltételezik.

A most megjelenő Eső című regényed főszereplője feltűnően hasonlít első regényed elbeszélőjére. Mi ennek az oka?

Az, hogy egyszerűen ilyen emberek vesznek körül. Ilyenek a barátaim is, ilyen vagyok én magam is, az „Y” generáció, értelmiségiek vagyunk, akik keresnek, el tudják magukat tartani, nem szorulnak segítségre, függetlenek, időnként berúgnak a barátaikkal, a világuk legfőképpen önmagukból áll és a többiek, akikkel barátkoznak szintén ilyenek, ezért jól elvannak egymással. Az Eső elbeszélőjére, Diánára végig úgy gondoltam, mint az Eloldozás Jankájának egy unokatestvérére, vagy talán későbbi, érettebb kiadására. Szóval igen, valóban volt abban némi tudatosság, hogy a két karakter hasonlít egymásra. De számomra az volt az igazán érdekes, hogy amikor az Esőt írtam volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy Diána megváltozott, érzővé, érzelmessé vált, holott a történet maga nem vett nagy fordulatot. Teljesen más szerepeket, érzéseket kellett működtetnem a szövegben, mint korábban.

A Eső elbeszélője gyermeket vár, amikor a regényt írtad Te magad is kezdő anyukává lettél. Miért vontál ilyen jellegű párhuzamot?

Kristóf akkor már két éves volt, tehát amikor írtam, már nem voltam terhes. Egyre biztosabban mozgok a saját szövegeimben, és Diána karakterénél éreztem először, hogy tökéletesen, pontról-pontra tudom, hogy milyen. Jól ismerem, és biztosan tudom, hogy nincs köze hozzám. Ezért döntöttem úgy, hogy megengedhetem azt, hogy időnként a saját kiszólásaimmal, egy-két apró reakcióval színesítsem a karakterét. Persze az is biztos, hogy nem tudtam volna így írni a terhességről, ha magam nem élem át. A szülés maga épp ezért nincs a regényben, mert Kristóf császármetszéssel jött a világra.

Ha már női dolgok… Te hogy látod a sokak által vitatott „van-e, és milyen a női irodalom” kérdéskört? Szerinted van? Te hogyan vélekedsz erről?

Persze, van női irodalom, meg férfi irodalom is, és mivel én barnahajú vagyok, ezért nyilván van barnahajú irodalom is. Komolyra fordítva a szót, én úgy gondolom, hogy egy nő másképp ír, mint egy férfi és ez teljesen természetes. Erre nem kell különösebben büszkének lenni, ez nem előny, nem hátrány, ez egyszerűen így van. Én hitelesen tudok beszélni a menstruációról a férfiak pedig a reggeli merevedésről. De attól, hogy ezek ott vannak egy szövegben még nem bélyegezhetők meg azzal, hogy akkor ez most „női” vagy „férfi” irodalom. Másrészt a problémám a nő irodalommal, hogy sokszor kirekesztő a férfiakkal, holott pont a nők problémáznak folyton azon, hogy kirekesztik őket. Helytelennek érzem azt az irányvonalat, hogy a férfi és a női irodalmat külön kell választani egymástól, mert  ennek nincs jelentősége. Számomra az a működő, és jó irodalom, ami különböző és széles rétegeket képes megszólítani. És ezt írhatja férfi is,  nő is. Legyen mellettem, lépjen interakcióba velem a szöveg, mondjon el valamit, amit nem tudok, vagy olyan valamit, amit már tudok ,csak más megközelítésből. Ezek a fontosak számomra! Az Esőben pont az volt a célom, hogy úgy beszéljek a női dolgokról, mint ahogy mondjuk, egy férfi beszél a saját testéről a „férfi irodalomban”.  Illetve, hogyha leírom azt a szót, hogy „pina” ne felháborodást, és riadalmat váltson ki az olvasókból, vagy vad feminista háttérgondolatokat, és azt hogy én milyen obszcén vagyok, hanem azt, hogy ők is érezzék, ennek ott helye van a szövegben. Ha sarkítjuk a dolgot, az Eső nem szól másról, mint egy bálnára hízott terhes nőről, aki fel alá mászkál, és megosztja a gondolatait, érzéseit önmagával, és a külvilággal. Mégis azt gondolom, hogy ez a regény tele van olyan dolgokkal, amik egy férfit is érdekelnek.

Mitől különleges az Eső?

Az eső, mint természeti jelenség is hordoz magában egy csomó érzést, varázslatot, gondolatot, benyomást. Az Eső című történetnek pedig éppen a közeg a lényege. A helyszínek, a karakterek varázslata, az érzések, amit akkor érzünk, ha megpillantunk egy számunkra kedves régi helyet, vagy ha érzünk egy illatot, hallunk egy zenét, egy jól ismert zajt. Ennél a szövegnél a versszerűség motivált, hogy úgy használjam a prózát, mintha verset írnék. Úgy írtam, mintha költői képekkel dolgoztam volna végig. A történettel kapcsolatban pedig kifejezetten szórakoztatónak tartottam azt, hogy egy idő után, ahogy a szöveget olvassa az ember, azt érzi: ez egy családregény. Mindannyian tudjuk, hogy a családregénynek megvannak a maga szerkezeti sajátosságai, és az én regényem már csak azért sem családregény, mert ezekből semmit nem tartottam be. Erre tökéletes példa Jenő karaktere, aki egy kísértet, és mindenki azt várja, hogy valami még következik vele kapcsolatban, pedig az ő történetének a ’szavatossági ideje’ csak addig tart, ameddig elmesélem. Fontosnak tartottam azt is, hogy ebbe az elvarázsolt miliőbe, ahol minden helyszínnek, személynek története, funkciója, és jelentősége van, éreztessem, hogy a Diána egy végletekig realista nő, nem olyan valaki, aki egy tündérmesében él. Egy olyan fajta mágikus-realizmust akartam létrehozni, amely nem elsősorban a szövegnek köszönhető, hanem a helyszíneknek, Diána karakterének, aki ennek a misztériumnak személyiségével ugyan ellentmond, mégis a szerves része. Azt szerettem volna elérni, hogy az olvasó ott maradjon a faluban, időzzön el, és értse meg, hogy azok a dolgok tényleg úgy történnek abban a világban, ahogyan azt elmeséltem, csodálkozzon rá, ahogy én rácsodálkoztam.

Fogadjunk már a következő regényed is kész..

Igen az egy Harry Potter, illetve Éhezők viadala jellegű, de azoknál kicsit társadalomkritikusabb kamasz-science fiction. Amíg írtam, konkrétan a Marson voltam. Lesz benne űrháború meg minden.. Tudod, annyira régóta szerettem volna már azt leírni, hogy: „Csillagközi háború”!

Mik a terveid, mit szeretnél csinálni a jövőben?

Nem várok semmi különlegeset az élettől, engem csak az érdekel, hogy jó szülő legyek, és hogy írhassak. Mindig írni szeretnék! Tele vagyok történetekkel!