Műhelytitkok

A szikrázó napsütésben vártuk Stekovics Gáspárékat a páratlan szépségű szombathelyi Iseum előtt. Izgultam, mert nem tudtam milyen interjúalany lesz ez a marcona művész ember, akit már egyre többen ismernek. De amint megérkeztek párjával, Ildikóval, éppen ugyanazt a kellemes vibrálást, szimpátiát éreztem azonnal, mint amit akkor érzek, ha a fotóit szemlélem. Végig néztük jelenleg látható tárlatát odabent, hosszasan sürögtünk-forogtunk, egyeztettünk, hogy minden készen álljon, és mire leültünk beszélgetni, már egészen feloldódtunk mindannyian. Gáspár pedig mesélt.

Szigligetről, a Facebookozás szépségeiről, egy szupermarketben létrejött művészbarátságról, arról hogy gyerekként, hogy unta az operát és hogy tulajdonképpen a kis unokájára a legbüszkébb. – A Műhelytitkok Interjúblog csapata júliusban Stekovics Gáspár fotó- és képzőművésznél járt.

Egy korábbi portré filmben meséltél arról, hogy egyszer csak eldöntötted gyerekként, hogy képzőművész leszel, majd elkezdtél rajzórákra járni, és ezt követték a szakirányú iskolák. Hogyan jön ez a cél egy gyereknél, mi volt az az egy szikra, ami anno belobbantotta a felismerést: képzőművész leszek?

Ha tetszik, ha nem anyámat nem tudom kihagyni ebből a történetből. Sokat festett rajzolt, pedagógusként kezdte pályáját, de rengeteg mindent csinált még később is. Hatott rám az ő alkotói tevékenysége és valahogy magától értetődő volt, hogy ezt szeretném csinálni. Összességében a családban természetes volt a művészi véna.   Gyakran szólt nálunk opera a lemezjátszóról. Sosem felejtem el mennyire untam, aztán később megszerettem, ahogy sok minden mást is a művészeteken belül. Viszonylag sok képzőművészeti albumunk volt, amik nekem nagyon érdekesek voltak. Azokon nőttem fel. A gyerek egyébként is figyel, minden ráragad, mindent felszed útközben, tehát természetes volt, hogy ezt a pályát választottam. Elsőre be is kerültem a főiskolára, talán túl könnyen is, amit azért mondok így mai fejjel, mert túl bohém voltam. Épp azért mert könnyen jött eleinte nem vettem komolyan, de végül élveztem az ottani munkát, és sajnáltam, hogy hamar elmúltak a főiskolás évek. Azt a portréfilmet, amiről szó van, Anna lányom készítette, aki most az Iparművészetin média-design szakos. Nem esett messze az alma..

Stekovics Gáspár nevét, ha valaki meghallja művészberkeken belül (is), manapság leginkább fotográfusi tevékenysége kapcsán ugrik be az embereknek elsőre. Holott festőművészként is egy egészen megkülönböztethető, izgalmas irányt képviselsz. Pályádat a festészet zsigereiben szövi keresztül a legmélyebb szinteken, manapság mégis alig hallani erről valamit. Mi a helyzet a festéssel?

Ritkán festek az utóbbi időben. Ennek több oka van. Egyrészt, hogy jelenleg nincs műtermem. Akik, ismerik a munkáimat, pontosan tudják, hogy nagyméretű, nagy volumenű alkotásokat is készítettem, amelyek egyszerűen igénylik a teret. Azt sem mondhatom, hogy itt vidéken, Szombathelyen kevesebb lehetőséget kaptam, hiszen folyamatosan voltak kiállításaim országszerte és helyben is, öt díjat kaptam, vették a képeimet és tanítottam is sokáig. Egyébként az elmúlt húsz évből csak nyolcat foglalkozhattam igazán aktívan festéssel.  Akárhogy is nézzük vidéken festőként az ember hátrányban van. Éveken át küldtem a munkáimat Pestre, és külföldre is. Meg is volt a maguk sikere, de pontosan látom, hogy ebben mennyi minden lett volna még, ha nem Szombathelyen élek. Szépen lassan, önmagától kialakult egy régi-új irány nálam, ami annak is köszönhető, hogy a fotóimmal két éven belül, százszor nagyobb sikereket értem el, mint a festészettel húsz év alatt. A fotóim sokkal több emberhez érnek el, érezhetően örömet szerzek velük, és folyamatosan jönnek a visszajelzések. Nyilván ez egy sokkal populárisabb műfaj, mint a festészet. Ez egy új szerelem… Mostanság inkább a fotózás inspirál művészileg, de szerencsére két műfajnak nagyon sok kapcsolódási pontja van. Amióta fotózom, érzem, hogy át tudom lépni azokat a határvonalakat, amit a réteg-művészetek maguk köré vontak. Ezek a fotók – főleg az internetnek köszönhetően – önálló életre keltek. Nem nekem kell már őket népszerűesíteni, népszerűsítik önmagukat.

Hogyan, mikor, miért jött a fotózás?

A fotózás mindig része volt az életemnek. A bátyám profi fotós, így már elég korán elkezdtem tanulmányozni a hagyományos fotózási és laborálási technikákat. Majd a középiskolában már fotószakkört vezettem, addigra már nagyjából elsajátítottam a fotográfia alapjait, tehát nem egy digitális géppel kezdtem, azzal ma már mindenki tud viszonylag elfogadható képet készíteni.  Aztán ami újra elindította az egészet az volt, ami oly sok embernél: Vettem egy egyszerű kis digitális gépet. Örültem a könnyű kezelhetőségének, hogy ehhez már nem kell labor, azonnal fel tudom tölteni a számítógépre a kész fotókat. Nem voltak ezzel különösebb terveim. Majd aztán két okból kezdtem el komolyabban foglalkozni a digitális fotózással. Egyrészt mert rátaláltam az Országalbum.hu-ra ahol egy népes fotós közösség tagjává lettem én is. Barátságok szövődtek, lejöttek hozzám többen Szombathelyre, a neten értékeltük egymás munkáját, jó játék volt az egész. Ez egy tíz-húszfős kemény mag volt, akikkel találkozgattunk, folyamatosak voltak az eszmecserék.  Ez késztetett arra, hogy akárhová megyek, vigyem magammal a gépemet.  

Ekkor jöttek jól a korábbi ismeretek, amelyeket onnantól kezdve tudatosan is használtam egy kép komponálásánál. Egyre több pozitív visszajelzést kaptam, először csak szűk körön belül, majd később egyre több emberhez jutottak el a Balatonról készített tájfotóim, amik az első sikereket hozták. Vele párhuzamosan elkezdett érdekelni a portréfotózás. Ez úgy kezdődött, hogy sokat jártam fel Pestre, és valahányszor mentem, mindig találkoztam Szilágyi György – azóta elhunyt humorista – barátommal, akinek a Centrál Kávéház volt a törzshelye. Egyik ilyen alkalommal már nálam volt a gépem, és figyeltem az öreget, ahogy ült a kis rekvizitumaival körülvéve. Cigi, öngyújtó, boroskancsó… Ráadásul pont ablaknál ült, a fény gyönyörűen világította meg a figurájának felét, csináltam erről pár kattintást. Az egyik kép nagyjából éles is lett, kicsit javítottam rajta, húztam rá egy kis tónust és egészen kedves kis kép lett, ahogy a Gyuri bácsi, mint egy író fejedelem ül a Centrálban. Kinagyítottam két példányban, és átadtam Neki a fotót. Megkönnyezte. Azt mondta soha senki nem csinált még róla ilyen szép képet. Pedig azért őt elég sokan sokféleképp fotózták az évek során. Azt gondolom, hogy a kettőnk viszonya is része a képnek, talán ezért lett olyan amilyen. Az a bizalom, ami köztünk volt, úgy érzem, átjön a fotón. Az egyik képet dedikálta: „Stekovics Gáspárnak baráti öleléssel, aki mindig levesz a lábamról, ami nem esik nehezemre, mert alig állok rajta.” Tavalyelőtt hunyt el, de valahányszor a képre nézek olyan, mintha ott lennék vele.

Hát így kezdődött a portréfotózás.  Ez egy fontos momentuma volt annak, hogy ezzel komolyabban el kezdtem foglalkozni. Én mindig azt szoktam mondani, hogy egy képzőművész vagyok, aki fotózik. Hiszen sok kolléga van, aki jóval profibb nálam, de így könnyen kivédem az esetleges szakmai hiányosságaimat… Kitaláltam azt, hogy a portréalanyaimat természetes környezetükben, beállítások nélkül fogom megörökíteni. Színészt, zenészt nem a színpadon, hanem saját közegükben, illetve egy bizalmi aspektusból. Nagyon sok jó portré születik, de ezek a beállított stúdiófelvételek kissé szárazak, egyformák, túl statikusak, hiányzik belőlük az élet, én egy más megjelenítésre szeretnék törekedni. 

Bojár Iván András művészettörténész egyik korábbi szigligeti fotó tárlatod megnyitó beszédében Téged az „egyiptomi sírtábla feliratok ecsettel dolgozó portréfestőihez” hasonlított, a fotóidban rejlő mágia miatt. Mi kell ehhez a mágiához, hogyan tudod ennyire „közel” hozni a portré alanyait a szemlélőkhöz, hogy aki nézi ezeket a képeket, úgy érezheti, ezek az emberek most vannak a legközelebb hozzánk? 

Ehhez sok minden kell. A személyiség, a megfelelő szituációk, továbbá a barátság és a bizalom is. A legtöbb művésszel, akiket fotóztam eddig, barátság, régi ismeretség fűz össze, ez adta a mágiát és a jó alapot a portrékhoz. De vannak kedves és egyben banális történeteim is arról, hogyan alakult ki egy egy ilyen barátság. Kiss Marit – a Szombathelyi Weöres Sándor színház színművészét és alapító tagját – korábban például csak a filmjeiből ismertem. Aztán három évvel ezelőtt úgy húsvét környékén előttem állt egy borzasztó hosszú sorban, az egyik bevásárlóközpontban. Jópofa volt, mert pont azelőtt este láttam Őt a Rosszemberek című filmben. Megszólítottam, és ott a sorban kialakult egy kedves beszélgetés közöttünk. Ez mondjuk egy egyedi eset volt, de hiszek abban, hogy meg is kell tudni szólítani a leendő alanyt, bátornak kell lenni, mert ha az ember őszintén önmagát adva nyit a másik felé, akkor ennek viszonzása később, nem csak emberileg, de a fotókon is visszaköszön. Az is egy lehetséges út, hogy ha valakit le szeretnék fotózni de még személyesen nem ismerem, szólok egy közös barátunknak, aki közvetít közöttünk. Most például Cserhalmi Györgyöt kerestem meg ilyen formán, hogy Vele bővítsem a portré sorozatomat, aki azt írta: „Szívesen csatlakozom ehhez a társasághoz.” Szóval nem a boltban szoktam leszólítgatni embereket… Illetve még egy nagy segítségem volt ezen a téren: Szigliget.

(Szilágyi György - Fotó: Stekovics Gáspár)

Na, igen az egyik legnagyobb közösségi oldalon a maga híres alkotóbázisának pezsgésén kívül Szigligetet ezer oldaláról mutatod be nap, mint nap a fotóidon keresztül, olyan természetességgel, mint ahogy mások töltögetik fel a családi képeket. Mit jelent Neked Szigliget, mi az az érezhetően sok tényező és impulzus, ami oda köt?

Több dolog is. Mi sárváriak voltunk, de édesapám 1963-ban vett egy kis telket Szigligeten, ahol rengeteg időt töltöttünk, mondhatni ott nőttem fel.  Az egy teljesen más viszony volt a hellyel, mint a mai, de egy nagyon jó alapot, gyökeret adott. Szigliget egy nagy szerelem és az Alkotóház is, ami mint tudjuk nem rég veszélybe került, hisz szó volt róla, hogy bezárják. Most ismét nyitva van, de a régi hangulatot nehéz visszavarázsolni. Sajnos a társaság is felhígult, sokan már csak Balaton parti szállodának tekintik. A portrékhoz pedig szintén szorosan kapcsolódik Szigliget, hiszen azok az alkalmak, amikor többen lent vagyunk művészek, kiválóan megteremtik egy-egy jó portré elkészítésének a lehetőségét.  Az Alkotóházban és Szigligeten készítettem fotóim nagy részét.  Nagy vágyam, hogy újra vehessek ott egy pici telket, egy kis házzal. De ez most jelenleg olyan, mintha a lottó ötösre vágynék…

Meg tudsz élni abból, amit csinálsz, mivel foglalkozol jelenleg a fotózáson kívül?

Jelennek meg itt-ott fotóim, amelyek díjazása nehezen ugyan, de megérkezik a számlámra. Festményeket is vesznek, ez sajnos egyre ritkább. Párom Ildikó grafikusművész, az Ő rézkarcai szerencsére elég népszerűek, de sajnos Magyarországon a grafikának nincs túl nagy ára. Szerencsére a portréfotózás nem egy drága hobbi, ezt bátran megengedhetem magamnak .  Az, hogy ez a Szombathelyi tárlat így néz ki ahogy, az annak köszönhető, hogy pályáztam Szombathely Városának Kulturális Bizottságához és kaptam a kiállításra egy nagyobb összeget, amiből ezt meg is tudtam ilyen formában valósítani. Előtte a portrék habkartonra voltak nyomva, de ez most lényegesen esztétikusabb és elegánsabb így vásznon. Nagyon örülök, hogy végre ilyen tisztességesen meg tudtam csinálni, de ehhez kellett a város támogatása. 

Annak okát, hogy ezek az energiák ennyire átjönnek a fotográfiáidról, a művészekkel való szoros barátságodnak tudod be, vagy valamiféle műhelytitok van a dolog mögött? Instruálsz, amikor fotózol vagy ennyire érzed, mikor van „A” pillanat?

Valahogy egy természetes íve van az egésznek. Őszintén kell közelednem, és akkor közvetlen lesz a viszony és a kép is. Ezek az emberek olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyek előtérben vannak – színház, zene, művészetek – de ettől még olyan emberek, mint mi vagyunk. Ezt az „olyanságot” kell elkapnom. És valahogy mindig megszületik magától az az ominózus pillanat, amit te is kérdeztél. Szebeni András fotográfus is azt mondta a képekről, hogy: „Ezek nem valahogy vannak lefotózva, hanem szólnak valamiről.” Mert az, hogy egy ismert embert lefotózol, az már lehet fél siker, azonban ez még kevés a jó portréhoz.

Portrét miért nem fotózol színesben? 

Azt gondolom, hogy a portré jobb fekete-fehérben. A színek sokszor elveszik a személyiségről a figyelmet. A háttér, a fények, a színek játéka sok esetben tompítják azt az erőt, üzenetet, az energiákat, amit maga az arc sugároz. De persze vannak kivételek. Itt van mögöttem Gergely Ágnes portréja, ami például gyönyörű színesben, sőt Neki úgy tetszett igazán. Viszont ezen a tárlaton nem mutatott volna túl jól, hogy ez az egyetlen színes kép a többi meg fekete-fehér. Többnyire fekete-fehérben szuggesztívebbek, elegánsabbak a portrék.

Van konkrét célod ezekkel a portrékkal vagy csak dokumentálsz és kiállítod?

Lehet fotót készíteni öt perc alatt is, de én nagyon fontosnak tartom ezeket az együtt töltött félóra, órákat. Egyrészt mert személyes élménynek is maradandó, hiszen ránézek a képre és előjönnek az emlékek, hogy miről beszélgettünk, hol készült a kép, milyen volt a hangulat. Másrészt pedig a fotó szempontjából elengedhetetlen, hogy a varázslat létrejöjjön. Nincsenek konkrét céljaim ezekkel a képekkel. Azt hiszem, a képek beszélnek maguktól is. Most ez foglalkoztat és ameddig így érzek, csinálom. A legszebb az egészben, hogy jó kapcsolatok, valódi barátságok is szövődhetnek ezeken a találkozásokon. 

Rengetegen szeretnek, nagyon sok híres ismerősöd van, a legnagyobb nevek fordulnak meg Nálad időről időre. Beszéltél is arról az imént, hogy fotográfusi tevékenységed alatt, barátságok születtek, születnek. Hány igaz barátod van?

Nehéz kérdés. Sokat költöztem. Mindig ahol épp laktam, tanultam, ott születtek barátságok. Sárváron volt néhány barátom, de aztán elkerültem középiskolába Pécsre és ott is szereztem valódi barátokat, bár mondjuk az embernek általában középiskolában van a legtöbb barátja. Utána jött egy zalaegerszegi korszak oda is sok ismeretség köt, majd a főiskola Budapesten, ahol megint csak új barátságok köttettek. Ezeket a kapcsolatokat ápolnom kellett volna, hogy megmaradjanak. Így mikor visszakerültem Szombathelyre már újra kellett építenem a kapcsolataimat, mert mindenki elköltözött, élte az életét új helyszíneken. Azóta ez persze változott, húsz éve lakom itt, sokan ismernek, új barátságok születtek, egy része épp a fotózás kapcsán alakult ki. Számos ismerősöm van, de igazi jó barátságokra nagyon nehéz manapság rátalálni. 

Mit tartasz a legfontosabbnak az életedben? Mire vagy igazán büszke? 

A kis unokámra. Lehet, hogy közhely, de hirtelen Ő jutott most eszembe. Illetve azokra a dolgokra, amit én hozok létre.  A munkáimra, és természetesen a visszajelzésekre, amit többnyire úgy érzem, őszintén kapok.

Több mint száz kiállítás, öt rangos díj, majdnem ötezer ismerős a Facebookon. Mit jelentenek neked ezek a számok?

A Facebook egy szuper kiállítótér. Rengeteg emberhez eljutnak a munkáim, sok mindenkihez tudok így szólni. Az ottani számok azt jelentik, hogy sokakat érdekel, amit csinálok. De ez csak egy bizonyos szinten érdekel. Innen van egy képem arról, hogy kikhez jutnak el a dolgaim. A kiállításaimmal kapcsolatban pedig, azt kell mondanom, hogy azért vannak tőlem jóval nagyobb számokkal büszkélkedő alkotók is, sokkal több helyre adhattam volna munkákat én is, de erre is csak azt tudom mondani, hogy nem kilóra dolgoztam. Sok minden mással is foglalkoztam, épp ezért nem mindig a kiállítások voltak első helyen. Erre a tárlatra, ami mögöttem látható, itt a szombathelyi Iseumban, rengetegen eljöttek,  de mondjuk azt is látni kell, hogy ez egy impozáns és népszerű múzeum frekventált helyen, szóval nyilván ez is az oka volt a nagy közönségnek. Van egy oldalam, ahol tudom követni, hogy hányan nézik meg, amiket feltöltök. A minap feltettem az egyik színészbarátom fotóját és egy nap alatt több mint ezerhétszázan nézték meg. Ez a csodálatos az internetben. Hol tudna ma egy művész ember ezen kívül napi ezerhétszáz emberhez „szólni” ha nem ott?  Ha egy művész bevállalja, hogy Facebookozik, azzal manapság csak jól jár. Egyébként folyton rácsodálkozom, hogy milyen ismerőseim is jelen vannak. Olyanok, akiről sosem gondolnám.  A díjak meg jöttek, nem gyűjtöm őket, nem törekszem rájuk tudatosan, a díjakat adják, kapják.Vannak, jólestek és kész. Ha élhetek ezzel a fordulattal: Nem olyan nagy szám ez az egész.

Szigligeten vagyunk. Nyolcvan éves vagy, ülsz a kis portádon a karosszékedben és bámulod a naplementét. Mi jár a fejedben?

Semmi. Ha ott ülök megvénülve a szigligeti karosszékemben, akkor az nekem már bőven elég! Akkor csak gyönyörködöm a naplementében és kész. Az nagy dolog lesz, ha tényleg ott tudok majd ülni. Gyere el akkor is, és kérdezd meg, mi jár a fejemben. Oké!? 

/Videó: Földváry András/

Stekovics Gáspár fotói legközelebb Szigligeten láthatóak, ahol párjával, S. Horváth Ildikóval első közös tárlatukon, egy egyedi koncepcióra épülő kiállítással várják a közönséget. Ildikó rézkarcait Gáspár fotóinak miliője ihlette, melyet a szigligeti Alkotóházban, július 20.-án este 7 órától bárki megtekinthet.